Apám 1963. március 26-án az elsők között lépett ki a börtön kapuján. Egy taxiba tuszkolták be rögtön, nehogy az olasz tv-riporter útjába kerüljön.

Most nem mentem le az utcára, otthon vártam, kettesben a mamival.

Mit mondjon az ember az apjának közel hétévi börtönbüntetése után? Hogyan fogadja? Pár héttel ezelőtt Déry Böbe és Háy Éva látogattak meg minket, és ecsetelték, miképpen várták haza férjeiket a börtönből.

- Én ananászt vettem Tibornak - jelentette M Böbe.

- Én kaviárt és pezsgőt készítettem - tromfolt rá Éva.

Én csak egy halott nagyapát tudtam nyújtani erre ez alkalomra.

Szerencsére az ember meg van áldva mindenféle belső védekezési mechanizmussal. A tragédia nagyságát még sokáig nem tudtuk igazán felmérni. Az első este igen kedélyesen telt el. Apu úgy lépett be a számára új lakásba, mint akinek valami fogalma már van, hogy mit hol találhat. Beköltözésünk után ugyanis egy fotós ismerősünk a lakás minden zugában készített felvételt rólunk, amit aztán külön engedéllyel beküldtünk apunak a börtönbe. Most ezeket a képeket is hazahozta. Némelyiknek a kellős közepébe volt belepecsételve, hogy ELLENŐRIZVE.

- Nahát, hogy egyesek mekkora marhák - sóhajtottam fel, amikor megláttam a lepecsételt képeket - Nem lehetett volna a kép hátára tenni a pecsétet?

- De gyermekem, ha Magyarország intelligenciája mind rab volt az utóbbi időben, ki maradt, aki őrizze őket?

- Ezen egy darabig el lehet majd morfondírozni - jelentettem ki óvatosan.

- Nocsak vigyázz a morfondírral - válaszolta apám -‚ mi egyszer éppen csöndben ültünk a raktárban, amikor ránk nyitott Jóska, a börtönőr. Miután szabályosan lejelentkeztünk, ő gyanakodva ránk nézett, és megkérdezte:

- Maguk meg mi a fenével vannak itt elfoglalva?

- Törzsőrmester úrnak alássan jelentem, mi csak itt morfondírozunk.

- Nem tudják, kérem, hogy az be van tiltva? Azonnal adják elő azt a morfondírt - ordította mérgesen. - De ez még a szerencsésebb eset volt. Voltak olyan őrök is, akik egyáltalán nem tudtak magyarul, vagy csak nagyon keveset -tette hozzá apám.

- Hogy-hogy nem tudtak magyarul?

- Mert görögök voltak. A magyarok ugyanis szimpatizáltak velünk előbb utóbb, és így nem voltak megbízhatók. Így görög menekült kommunistákat alkalmaztak, akiknek megmagyarázták, hogy fasisztákat őriznek. Úgy is bántak velünk. És persze meg sem tudtuk nekik magyarázni, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Emlékszem az egyikre, aki egy kicsit törte a magyart, egyszer megkérdezte tőlem:

- Na, Kopácsi. Kellett neked talpadra magyar?

Apám külseje nem sokat változott. A fizikai munka még meg is erősítette, magas, nyúlánk alakja impozáns embert mutatott. Mint említette, a testedzésre igen ügyeltek odabent, rendszeresen tartottak futballmeccseket is. No meg ő magánszorgalomból még jógázott is.

- Nézd, milyen rugalmas vagyok - mondta, és beült lótuszülésbe.

A temetésre csak a hét végén került sor. A Rákospalotai köztemető ravatalozójában volt felállítva a nyitott koporsó. Mellette állt apám, aki fél karjával nagyanyámat támogatta; anyám, aki szintén nagyanyámba karolt, és én. A koporsó másik oldalán vonult el a gyászoló tömeg, barátok, rokonok, ismerősök, tisztelők. Nagyapámat a Párt saját halottjának tekintette, és erre az alkalomra a dalárda is kivonult.

Én nem láttam semmit nagyapám holttestén kívül. Sötét öltönyében feküdt ott természetellenes állapotban, mozdulatlanul, hiszen ezelőtt soha nem láttam tétlenül. Szája kissé nyitva volt, mint aki még mondani akar valamit, és én csak néztem rá mereven. Vártam, hogy felül, elneveti magát, és mi együtt hazamegyünk. Vagy legalábbis megmagyarázza, hogy miért történik velünk mindez.

Március vége volt, és vigasztalhatatlanul esett az eső. Ezt csak helyeselni tudtam az adott körülmények között, mert az én könnyeim belém fagytak, és nehéz kőként ülepedtek le a szívem köré. Nem is szomorúság volt bennem, hanem egy rettenetes düh. Olyan dühös voltam a világra, hogy szinte remegtem tőle.

Nem is tudtam teljesen odafigyelni a beszédekre, amikben nagyapámat méltatták, csak arra figyeltem föl, hogy az immár lecsukott koporsó után több bársony párnán viszik utána a kitüntetéseit. Legtöbbről nem is tudtam, hogy mikor, és miért kapta. Mit tudtam én igazán a nagyapámról? Miért nem voltam vele többet? Miért nem kérdezősködtem? Olyan szívesen mesélt volna, ha hagyom beszélni, de én is türelmetlen voltam. Most már késő, soha többé nem mesél nekem semmiről...

Körmeimet erősen belevéstem a tenyerembe, hogy ellensúlyozzam a lelki kínt, de nem éreztem fizikai fájdalmat. Elmosta a felismerés, hogy apám nem, mint hős érkezett haza, a fizikai rabságot egy belső, lelkivel cserélte fel csupán, aminek most már én is tudatosan része vagyok. Bilincsként nehezedett szívemre ez a tudat.

A temetés után apusék házában gyűlt össze a rokonság. Az ebédlőben szolgálták fel az italt, meg a szokásos apró-süteményeket. Miután életemben először vettem részt halotti toron, nem értettem, hogy mire koccintanak. Eddig csak születésnapokon, esküvőkön, névnapokon láttam embereket, poharat emelni, de azok valaki egészségére szóltak idáig.

- Hogy lehet egy halott egészségére inni? - tettem fel magamban a kérdést.

Figyelmemet ekkor egy eddig soha nem látott egyén vonta magára. Idősebb hölgy volt, talpig feketében. Feje tetején hatalmas karimájú fekete kalap libegett, amiről sűrű fekete fátyol omlott egészen a hölgy bokájáig. Nagy fekete zsebkendőbe temette arcát, amíg másik karjával nagyanyámat ölelgette, és tragikusan fújta az orrát, miközben zokogta;

- Jóskám, elment az én drága, egyetlen Jóskám! Icám, jaj de megvert minket a teremtő!

Sarkon fordultam, hogy jobban lássam, ki ez a jelenség, aki maga a megtestesült tragédia. Anyámba ütköztem, aki szintén a hölgy felé tartott. Ruhája ujjánál fogva tartottam vissza, és szinte vihogva kérdeztem,

- Ki ez a bánatos gyászoló? Ott abban az iszonyún szép kalapban a bokáig érő fátyollal?

- Oh, az? Gyere, bemutatlak a keresztanyádnak. Most már tudod, miért hívtuk Sipikánénak! - válaszolta anyám, aki szintén alig tudta visszafojtani a nevetést.

Karomnál fogva vonszolt magával, hogy végre 17 év után bemutasson a keresztanyámnak, akiről most hallottam életemben először. Eddig ugyanis nagyanyám sógornőjét, Manci nénit hívtam keresztanyámnak, mert ő volt, aki rendszeresen jött hozzánk, látogatóba, és hozta a narancsot és csokoládét nekem. Én ugyan azt meg sem kóstoltam, mert nem lett volna szívem lenyelni egy darabot is belőle, tudván, hogy apukám a börtönben ilyet nem ehet, tehát eldugtam, hogy csomagban elküldhessük neki évente kétszer.

A temetést követő napok igen eseménydúsak voltak. Kézről kézre adva a kilincset jöttek barátok, ismerősök, rokonok, hogy részvétüket fejezzék ki a családnak. De jöttek az újonnan szabadultak is, akikkel apu életre szóló barátságot kötött a börtönben. Így ismertem meg a tömzsi bokszoló Árvai Lacit, akit súlyos szemizom sorvadása sem akadályozott meg, hogy saját szavaival élve „egy-két smasszert hazavágjon”. Persze az ilyen okoskodásokért testi fenyítések, és kedvezmény elvonások jártak, amik aztán a visszaesők közé sorolhatták volna be Lacit. Apám szerelte le csöndes humorával az izgága fiút rendszeresen.

Egy szombat délután szüleim éppen elszenderedtek, amikor egy idősebb ember csengetett be hozzánk. Széles mosollyal lépett be, és megkért, hogy jelentsem be.

-     Elég, ha csak annyit mondasz: ADD FEL, SZERENCSÉTLEN, apád fogja tudni, hogy ki van itt.

Én igen reménykedtem, hogy a bácsinak igaza lesz, mert szüleim nem szerették, ha szombat délutáni szundításukban megzavarják őket. De szerencsémre, Apám a hang hallatára felébredt, és örömmel szaladt ki látogatója elé.

- Drága Gábor bátyám, Isten hozta, kerüljön beljebb, mikor szabadult, látta-e már a családot, hogy vannak? - halmozta el kérdésekkel a bácsit.

Mészáros Gábor bácsi egyszerre volt orvos és református pap. Mint kiderült egyúttal apám sakkpartnere is a cellában. Minden egyes játszmát ADD FEL, SZERENCSÉTLEN felszólítással kezdett játszani.

Gábor bácsiból sütött a jóság, a jókedv és a szeretet. Mint kemence mellé gyűltek köréje a rabok, hogy mélysé­ges hitében sütkérezzenek, amivel szabadulásukig megerősíthetik magukat.

-     Nekem ott és úgy kellett szolgálnom az Urat - mondta szelíden. - Engem meg is jutalmazott ezzel, hiszen ablakomból mindennap láthattam megboldogult édesanyám sírját.

Mint kiderült, Gábor bácsi édesanyjának a sírköve közvetlen Burda Anyánk sírja mögött volt a temetőben, ahova vasárnaponként kijártunk édesapámnak integetni.

Mélységesen irigyeltem Gábor bácsit a hitéért. Az enyém apus temetésén veszett el, és túl sok reményt nemigen láttam, hogy a közeljövőben Isten engem egy másikkal kárpótoljon. Sőt, mintha próbára akarta volna tenni azt a nagyon picit is, amit töredéknek hagyott.

Apus halála után nagyanyám lába alól teljesen kicsúszott a talaj. Kétségbeesetten kapaszkodott apámba, benne keresett támaszt.

De apám nem tudott számára erőt adni. Apját mestereként, tanítójaként szerette és tisztelte, gyermekkora óta megszokta, hogy megbeszéljen vele mindent. De egy koporsóval nem lehetett megosztani azt a töménytelen gondolat halmazt, ami a cellákban a sorstársakkal lefolytatott viták alatt föltorlódott benne.

Viszont anyám szerint szembe kellett nézni a hétköznapokkal, amik nem adtak időt további gyászolásra, azaz hosszú „nyavalygásra”.

Apám régi öltönyeit kellett volna átszabatni, hiszen ő 1956 őszétől alaposan megkarcsúsodott. De ehhez pénz kellett, és miután anyám akkor már hetek óta nem dolgozott, abból volt a legkevesebb. Munkát kellett keresniük mindkettőjüknek.

Ahhoz viszont ki kellett mennie apámnak a házból, amihez először is fel kellett öltöznie, másodszor is bátorságot kellett vennie. Hét évig járókelőként nem volt alkalma az utcára lépni. Percekig állt az Oktogonnál, a villanyrendőrnél, és nem mert lelépni a járdáról. Falfehéren meredt a zebrára, és nem tudta, hogy mit csináljon. Mint egy legyengült beteget vezettük át könyökénél fogva a forgalmas utcán.

Mindezeknek én csak szemlélője lehettem. Saját, apus miatt érzett külön-bejáratú fájdalmamat; múltbéli, apám miatt elszenvedett sérelmeimet nem volt kivel megosztanom. Sem alkalom, sem idő nem volt rá. Hogyan versenyezhettem volna nagyanyámmal, akinek egyszerre veszett el élete biztonsága, amikor visszakapta a fiát? Így csak elnéztem, amint nap, mint nap nagyanyám visszavarrta apám öltönyére a gyászszalagot, amit szerinte legalább egy évig illett volna viselnie, és amit anyám dacból esténként lecibált.

- Elég a gyászt az embernek a szívében viselnie. Sándornak most meg kell tanulnia élni. Az örökös gyász lebénít mindenkit. Elég volt - jelentette ki lázadozva.

Én egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Napjaimat a Duna parton ülve, egyedül töltöttem, vagy nagyokat sétáltam. Tehettem, amit akartam, nem kérdezte tőlem senki, hogy hol voltam, mit csináltam. Ha mégis valakinek eszébe jutott volna megkérdezni tőlem, hogy mit csinálok, egyetlen szó lett volna csak a válaszom. - Fájok. - Látszólag ugyan nap, mint nap elmentem iskolába is, de képtelen voltam figyelni az órákon.

A lelki fájdalomnak van egy foka, ami elnyomja a fizikai fájdalmat is. Vagy azonosul vele. Egyik nap iszonyú fülfájásra ébredtem. Bevettem két aszpirint, és elmentem iskolába. Az osztályban a padra hajtottam a fejemet, ami a nap folyamán egyre nehezebb lett. Délfelé már rázott a hideg, és hörögtem a fájdalomtól.

Anyám jött értem, és egyenesen vitt a klinikára.

- A baloldali bölcsességfogak a ludasak - jelentette ki az orvos. - Mindkettőt most rögtön ki kell húzni - és már hozta is az injekciós tűket. Mandulaműtétem óta minden bátorságom a lábamba szalad, ha meglátom az injekciós tűt a szám felé közeledni. Most azonban hozhatott volna elektromos fűrészt is, hogy helyben feldaraboljon, az sem zavart volna. Mire bölcsességfogak nélkül hazaértünk, már nem tudtam kinyitni a számat. Szájzárat kaptam. A lázam, pedig felszökött 40 C°-ra.

Tíz napig lebegtem élet és halál között. A lázam nem akart csökkenni, S a szájzárra még rájött egy belső száj-fertőzés is, amitől nyelni sem tudtam fájdalom nélkül. Ha biztos lettem volna benne, hogy a halál fájdalommentességet biztosít, akkor megvettem volna rá a belépődíjat. De én akkor már ebben sem hittem. A ritka pillanatokban, amikor magamhoz tértem, homályos alakokat láttam magam körül. Feltételezem, hogy szüleim voltak, akiknek volt még erejük belém is életet szuggerálni.

Május első vasárnapján léptem ki először a lakásból. Gyönyörűen, és melegen sütött a nap. Én nagyon soványan, sápadtan, bizonytalanul lépkedtem még. Apám aggodalmaskodva járt körül.

- Te gyerek, töltsük meg a tavaszi kabát zsebét kavicsokkal. Nehogy fellökjön egy kis szellő. Jó volt együtt mosolyogni megint.

Titkok voltak vannak és lesznek, azonban ami megkülönbözteti őket egymástól az a céljuk és megszerzésük módja. Gondoljunk, csak bele mennyivel szegényebb lenne a világ az egyiptomi hieroglifák, a maják örök naptára, a legendás inka kipu, valamint a sok még fel nem fedezett írásos jelek nélkül.  Földünk szinte minden pontján vannak ma még nem értelmezhető ábrázolások, jelek sokaságai, az értelmezések sokszor ellentmondóak és persze jól profitálnak az ufó hívők is bizonyos értelmezhetetlen jelekből.

Én azonban másfajta titkokat szeretnék leleplezni. Olyan titkok ezek, amivel emberek ezreinek, életét, alapvető emberi jogait, és önön belső világát sértették vagy gyalázták meg. Voltak egyedi, de nem ritka esetek, amikor a titok ára az emberélet volt. Kérem, Önöket leplezzünk le együtt egy kiválasztott család titkait, de hasonló titkai akár több ezer családnak is lehet.”

Dr. Kopácsi Sándor, az 1956-os Budapesti rendőrfőkapitány lánya vagyok. 1956-ban 10 éves voltam és bár egy kissé megzavarodottan, de úgy éltem át az akkori és az utána következő eseményeket, hogy édesanyám segítségével kialakítottam és makacsul kitartottam apám „ártatlansága” mellett. Így nemcsak szemtanúja, de aktív részese is lettem Apám sorsának. Ami bizony azzal is járt, hogy annak „minden hátrányát” is élvezhettem.

Ennek következményekként nemcsak, hogy nem éreztem biztonságban magamat Magyarországon, de állandó félelemben éltem a minket körülvevő és rólunk jelentő ügynökök tevékenysége miatt. Tudva tudtuk, hogy telefonunkat lehallgatják, és meg kellett fontolnunk minden szavunkat, akárkivel is beszéltünk, mert nem tudhattuk, hogy kik és mit jelentenek majd rólunk és az milyen eredményt szülhet.

Ez a sors kényszerített engem 1965 decemberében Magyarországot elhagyni és új életet kezdeni Kanadában. Még 10 évembe telt, amíg a nemzetközi sajtó nyomására, 1975 nyarán, a Helsinki egyezményre hivatkozva sikerült szüleimet Kanadába menekítenem.

Édesapám rövid időn belül megírta visszaemlékezését „ A Munkásosztály Nevében” címmel, az 1956-os forradalomról és az azt követő terrorról és az 1958-as titkos Nagy Imre perről.  A könyv több nyelven is megjelent és nagy figyelmet hívott ki.

Szüleim 1989-ben tértek vissza először Magyarországra, ahol részt vettek Nagy Imre és társai dísztemetésén. A következő évben hivatalosan vissza is költöztek, és egészen 2000 év végéig ott tartózkodtak.

Bár tudatában voltak annak, hogy jogukban állna betekintést kapniuk az őket érintő iratokba, nem éltek vele. Ők a múltat a maguk részéről le akarták zárni, és meglévő energiájukat főleg a jövőre összpontosítani. Ennek eredménye lett az 1994-ben, édesapám által szervezett Polgárőrség, majd a Szomszédok Egymásért Mozgalom (SZEM) megalapítása is, azon kivűl, hogy Elnöke volt az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítványnak is.

A múlt feldolgozását Apám a történészekre bízta. Nem kívánt senkin bosszút állni, és nem követelt több kártérítést, mint ami minden más 1956-os bajtársának is járt. Sőt még a Nagy Imre perben elítéltek számára megítélt nagyobb összeget sem volt hajlandó fölvenni.

Azóta én is megírtam „ A Hősök Nem Sírnak” című saját visszaemlékezésemet is, és éppúgy, mint Apám, én is csak emlékeimre támaszkodtam. Szerencsémre szüleim sokat és részletesen meséltek, így képes voltam azokból és magam emlékeiből is összeállítani először egy 160 oldal hosszúságú magyar nyelvű, majd később egy közel 500 oldalas angol nyelvű életrajzot is.

Bár tiszteletben tartottam szüleim érzelmeit, és természetesen elismertem jogukat ahhoz is, hogy nem kívánnak betekintést nyerni az Őket vagy a családot érintő dokumentumokba, engem mégis csak furdalt a kíváncsiság.  Szerettem volna megtudni, hogy mégiscsak kik jelenthettek és mit? És amatőr történészként is izgatott, hogy végre dokumentumok is legyenek ezekről az évekről a kezemben.

Az impulzust 2011. január elején kaptam, amikor is egy kanadai irattárban dolgozó barátnőm felhívta a figyelmemet egy magyarországi hírre, ami a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a sorsáról szólt. Orbán Viktor miniszterelnök kormánya 2010 Novemberében azt a törvénytervezetet nyújtotta be, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerváltás előtt megfigyelt, lehallgatott személyek hozzáférhessenek az őket érintő, a rendszerváltás előtt keletkezett és a titkosítás alól feloldott állambiztonsági iratokhoz.

“Az új törvényi szabályozás értelmében a megfigyeltek nemcsak betekintést nyernek majd ezekbe a dokumentumokba, hanem haza is vihetik a jelentéseket. Az állam a nem jogállami eszközökkel készített aktákról nem gondoskodik, az emberek saját maguk dönthetik el, hogy elteszik, unokáiknak megmutatják, vagy nyilvánosságra hozzák, esetleg megsemmisítik azokat.” A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban így nyilatkoztak: a nem jogállami eszközökkel az állampolgárokról gyűjtött személyes adatokat a jogállam nem őrizheti, ezek egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumai.

Az új törvényjavaslatra több országból is erősen reagáltak. Több mint kétszázan, köztük számos kanadai levéltáros és egyetemi professzor írta alá a magyar levéltárakat védelmező kanadai petíciót. De tiltakozott Nesztor Bamidisz, a Görög Levéltárosok Társasága elnöke, aki 2011. február 26.-án kelt levelében Tóth József Nagykövet Úrnak, az Athéni Magyar Nagykövetségre címezve írta:

„Határozottan ellenezzük azt az elgondolást, hogy a demokratikus állam nem őrizheti meg egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumait. Görögországban már átéltünk hasonló helyzetet a múltban: a görög kormány megpróbálta megsemmisíteni a biztonsági rendőrség iratait, hogy szimbolikusan lezárja a nemzeti egyet nem értés korszakát, és a jövőre nézve garantálja az állampolgárok egyenlőségét, az egalitarizmust. Azóta történelmünk egy fontos része, amelyik olyan iratokon alapult volna, melyek tanúsággal szolgálnak a görög nép szerepéről a német megszállókkal szembeni ellenállásban, az ötéves polgárháborúban és a hétéves diktatúrában – mindörökre elveszett. (...)”

Miután az elmúlt években volt szerencsém már számtalanszor szembesülni a Kádár rezsim ideje alatt és az óta is terjesztett történelmi hamisításokkal és azok mértéktelen arányával, így magam is úgy gondoltam, hogy nekem, a család krónikásának, igen fontosak lehetnek ezek a dokumentumok.

Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy az eredeti dokumentumok birtoklása lenne a célom, de legalább egy másolatához, úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van. Nem azért, hogy elégtételt vegyek a múltban elszenvedett sérelmekért. Szükségét éreztem annak bizonyítására, hogy ifjúkori megaláztatásaim, és félelmeim nem csupán egy paranoid egyén képzeletéből származtak. Tudatában voltam annak is, hogy a múlt feltárásában mennyire fontosak a személyes visszaemlékezések, pláne ha azokat kőkemény dokumentumokkal támasztanak meg.

Az irattár ily módón való elpusztításának a hírére édesanyám is biztatott, hogy itt az ideje beszereznünk a papírokat. 2011. Január elején, e-mailen (info@abtl.hu) keresztül felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárát, és bejelentettem igényemet, hogy az 2003. évi III. törvény 5. § értelemében szeretném kézhez kapni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kezelt személyes és családomra vonatkozó adatokat.

Az ügyvezető hölgy a legnagyobb készséggel állt rendelkezésemre és májusi ott tartózkodásunk ideje alatt közel 1500 oldal dokumentum másolatot nyújtott át nekem, azzal az ígérettel, hogy jövő évben ugyanebben az időtájban még több másolt dokumentum is vár majd rám.

Az eddig átnézett anyag 1955-től egészen 1989 végéig tartalmaz érdekes adatokat. Az iratok között találtam:

Több száz oldalas kihallgatási jegyzőkönyveket az 1956-os „ellenforradalomról”;

1957. Február 22-től 1957 végéig tartó telefonbeszélgetések lehallgatásáról szóló másolatokat,

Apám francia kiadású könyvének magyar fordítását,

És számtalan ügynöki jelentés a börtönből és apám szabadulása, sőt még 1975-ben történő Kanadába való kivándorlása után is.

Az utolsó jelentések az 1989. Júniusi Nagy Imre és társai temetéséről szólnak, naponta, hogy kik telefonáltak, vagy hagytak üzenetet a budapesti Royal szállodában szüleimnek, kik látogatták meg, és milyen eseményekre lettek meghívva.

Elborzasztó volt olvasni a sorozatos kihallgatásokról szóló vallomásokat és azok időbeli változását, még a feltett kérdésekben is. Sehol nem láttam még az árnyékát sem annak, hogy valódi tényekre koncentráljanak a kihallgatók. Ezek legtöbbje úgy kezdődött, hogy írja vagy mondja el, mit követett el az „ellenforradalomban”.  És az idő teltével, a túlélés reményében változtak a vallomások a kihallgatók és megbízók kedvére.

Találtam olyan anyagot is, ami rólam, az akkori 11 éves gyerekről szólt. Erre az információra jobban is figyelhettek volna, mert ha nem is, akkor és nem is a slagok segítségével, de 1975 nyarán mégis csak sikerült kiszabadítanom szüleimet a vörös fogságból.

Telefon lehallgatás 1957. VI. 1, 18.08 h-kor.

Kopácsiné elmeséli X nőnek, hogy a kislánya az iskolában az osztálytársnőivel kiszabadítja az apját. A lányok az őröket fogják slaggal locsolni és közben kiszabadítja az apját. Ezt a tervet Irén néni mesélte el Kopácsinénak, mert neki nem merte a gyerek elmondani. Ez után Ő beszélt a gyerekkel és mondta neki, hogy ez szamárság, majd a párt kiszabadítja apukát, mire kislány megkérdezte, hogy mikor? Kopácsiné azt mondta, hogy ezt ő is szeretné tudni.

Nem kevésbé beszédesebb, hogy az iratok között találtam egy kivonatot, ami 1958. Február 1.-ei dátummal a védőügyvédek lehallgatásáról szólt, amint egy szobában összezárva próbálnának felkészülni a februári tárgyalásra.

…Marian vallotta, hogy elfogtak egy szovjet tisztet, akit kihallgattak, közben bejött Kopácsi és megkérdezte a szovjet tisztet, hogy mi a véleménye a kialakult helyzetről… Kopácsi mondta, lehet, hogy a Szovjetunió internacionalizmus talaján áll, de egy kis nép szabadságharcát akarják letörni. A végén ittak a szovjet-magyar barátságra…de a vádirat nem kéri kihallgatni, nem indítványozta ezt a tanút kihallgatni. A vádirat úgy állítja, hogy Kopácsi megátalkodott szovjetellenség… Ez egy szovjetellenesség?

Számos papír is bizonyítja, hogy apám ítélete, ami egyúttal teljes vagyonelkobzással is járt, a család kilakoltatásával is fenyegetett.

Budapest, 1958. augusztus. 12

Javasoljuk:

A Belügyminisztérium vegye vissza:

Kopácsi Sándor György A. u.8 szám alatti 3 szoba hallos villáját.

A Belügyminisztérium biztosítson helyettük 1 szobás, nagy család  esetében 2 szobás lakást.

Ingóságokat kutassa fel, vegye igénybe, hozzátartozókat a szükséges egyszerű berendezéssel lássa el. A lebonyolítás a Minisztertanács illetékes szervével együtt történjen. A személyi tárgyakat /ruhafélék/ a hozzátartozók kapják meg.

Persze ezek csak pici részei az eddig kézhez kapott dokumentumoknak, de, gondolom, ízelítőül ez is képes valós képet adni arról a korszakról.

Az akták elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy családunk igen sok embert foglalkoztatott a kádári diktatúra alatt, ami, tekintve a mai krónikus munkanélküliséget, szép teljesítménynek számit.

Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy ilyen szorgalommal dokumentálták életünknek azt a korszakát. Azt viszont nem kívánnám, hogy hasonló módón oldódjon meg az egyre erősödő munkanélküliség Magyarországon.  Remélem, nem kerül erre sor soha. Viszont ha másra nem, legalább erre jók ezek a dokumentumok, ne felejtsünk, emlékezzünk.

A tudás, kutatás a haladást segítik, és ne higgyük a fent leírtak, nem fognak megismétlődi többet. Ami azonban kétségtelen tény szinte minden titokról lehull a lepel és akkora már, mint történelemről kell beszélnünk, legyen az egyedi, közösségi, országos akár emberiségi eset. Nincs kis titok vagy nagy titok, és megalázás, gyalázat sem mérhető, sajnos a titkok és következményeit sem lehet mércével mérni. Csak szerencséről beszélhetünk, ki napjaival, - éveivel, - életével fizetett.

1956 Októbere a Magyar Nép vérbefojtott forradalma mára az elsőszámú nemzeti ünnepe.

Áldozati emlékét őrizni a nemzet kötelessége.

Kopácsi Judith

A napokban kaptam

Egy budapesti térképet,

Földön ülve, ujjaimmal

Követem gyermekkoromat.

Szent István Park,

Séták a Margitszigeten,

Aztán a János hegy alján

A budai ház,

Tündérszikláról integet

A copfos gyerek.

A félelmet csak álmaim keltik,

Oroszlán állt a balkonon,

Vadul vicsorogva betörni készül,

a rémülettől nem jön ki hang

A torkomon.

Gyermekeimnek mutatom,

Itt a Parlament,

Egy pár centire tőle

a Deák téren a Főkapitányság.

Itt, a tér közepén állt Nagyapjuk

1956. Október huszonötödikén

Fegyvertelenül a fenyegető tömegben,

A vörös csillag volt az egyetlen áldozat.

A Hősök terén,

A sarkon van a jugoszláv követség.

Ebből az ablakból a csizma,

Onnan a négyszáz-huszonkilences

Orosz tank volt látható.

Kezünket az üvegnek szorítva mutattuk,

Fegyvertelenek vagyunk.

Ártatlant ért a belövés.

Itt Budán, közel a Duna parthoz

A hírhedt Fő utcai börtön,

Rácsosak voltak az ablakok,

Mögöttük nem muskátlik,

Orosz őrök által őrzött

Magyar rabok, nem volt korhatár.

Tizenkétéves fiú véres ruháját

Kapta kézhez egy anya,

A sorban álltam, anyám kezét fogva

Tiszta ruhát vittünk,

Talán egy halottnak...?

A váci kapun túl visz a vonat

A váci börtön felé...

Nemes lett apám,

A lordok házában őrzik

Talán életfogytiglan.

Két méter vastag falak

Évente kétszer tizenöt percre

Konganak lépteink,

Rácsok mögött, őrök között

Beszélünk.

Itt, Kőbányán van a Kozma utca.

Nem jelzik sehol, hogy

A Sírkert utcai megállónál

Van a Gyűjtő fogház,

Mert minden börtön

Temető mellett fekszik.

Vasárnaponként a sírok között

Sétálva vártuk a fal tetején

Masírozó őr elfordul,

A börtön kórház ablakából

Egy fehérköpenyes alak int

És mi csókot dobunk neki,

Így toldjuk meg a rács mögötti

Beszélőt.

Budapest, gyerekkor,

Tavaszi illat a Duna felől,

Zsibbadó félelem,

Térképeden meddig állnak

Még névtelen sírokkal

Börtön mellett fekvő

Temetők?

Judit Kopácsi Gelberger

1986, Október 23.

Az impulzust 2011. január elején kaptam, amikor is egy kanadai irattárban dolgozó barátnőm felhívta a figyelmemet egy magyarországi hírre, ami a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a sorsáról szólt. Orbán Viktor miniszterelnök kormánya 2010 Novemberében azt a törvénytervezetet nyújtotta be, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerváltás előtt megfigyelt, lehallgatott személyek hozzáférhessenek az őket érintő, a rendszerváltás előtt keletkezett és a titkosítás alól feloldott állambiztonsági iratokhoz.

“Az új törvényi szabályozás értelmében a megfigyeltek nemcsak betekintést nyernek majd ezekbe a dokumentumokba, hanem haza is vihetik a jelentéseket. Az állam a nem jogállami eszközökkel készített aktákról nem gondoskodik, az emberek saját maguk dönthetik el, hogy elteszik, unokáiknak megmutatják, vagy nyilvánosságra hozzák, esetleg megsemmisítik azokat.” A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban így nyilatkoztak: a nem jogállami eszközökkel az állampolgárokról gyűjtött személyes adatokat a jogállam nem őrizheti, ezek egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumai.

Barátnőm elküldte Lory MacDonald a Kanadai Levéltárosok Szövetségének az elnöke 2011. február 24.-én irt petíciójának szövegét, amiben arra hívja fel a Magyar állam figyelmét, hogy:

Ha a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kivennének anyagokat azon az alapon, hogy „erkölcstelen” hatóságok hozták létre őket, gyengülne a magyaroknak az a képességük, hogy a funkcionáriusokon, számon kérjék cselekedeteiket, és ezért a demokrácia egyik alappillérét ásnák alá.

A felhívást számos kanadai levéltáros és egyetemi professzor írta alá. Ez talán azért sem különösebben meglepő, mivel sajnos Kanadában is megsemmisült olyan levéltári anyag, mely kulcsfontosságú lett volna az Első Világháború idején internált több mint nyolc ezer osztrák-magyar bevándorló történetének feltárásában. Egy 1954-es kormányrendeletben, a Treasury Board úgy döntött, hogy megsemmisítik azokat az dossziékat, melyek az 1914 és 1920 között levezényelt igazságtalan, etnikai alapon történő internálás operatív iratokat tartalmazta és az internáltaktól elkobozott vagyon után járó kárpótlás alapjaként szolgálhatott volna. (Kanadai Magyar Hírlap. 2011. Február 11. Több mint kétszázam írták alá a magyar levéltárakat védelmező kanadai petíciót.)

Miután az elmúlt években volt szerencsém már számtalanszor szembesülni a Kádár rezsim ideje alatt és az óta is terjesztett történelmi hamisításokkal és azok mértéktelen arányával, így magam is úgy gondoltam, hogy nekem, a család krónikásának, igen fontosak lehetnek ezek a dokumentumok. Egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy az eredeti dokumentumok birtoklása lenne a célom, de legalább egy másolatához, úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van. Nem azért, hogy elégtételt vegyek a múltban elszenvedett sérelmekért. Szükségét éreztem annak bizonyítására, hogy ifjúkori megaláztatásaim, és félelmeim nem csupán egy paranoid egyén képzeletéből származtak. Tudatában voltam annak is, hogy a múlt feltárásában mennyire fontosak a személyes visszaemlékezések, pláne ha azokat kőkemény dokumentumokkal támasztanak meg.

Az irattár ily módón való elpusztításának a hírére édesanyám is biztatott, hogy itt az ideje beszereznünk a papírokat. 2011. Január elején, e-mailen (info@abtl.hu) keresztül felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárát, és bejelentettem, hogy az 2003. évi III. törvény 5. § értelemében meg kívánom ismerni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kezelt iratokban az alábbi személyes és családomra vonatkozó adatokat.

Egy heti várakozás után telefonon felvettem a kapcsolatot, és előadtam kérésemet szóban is. Az ügyvezető hölgy a legnagyobb készséggel állt rendelkezésemre és mondta, amennyiben találnak anyagot a családról, kinyitnak egy aktát és, miután kiállítottam a megfelelő kérvényező lapokat, elkezdik a gyűjtést.

(Ezen bevallom, jót derültem, mert meg voltam győződve, hogy van papír a családról bőven. Legalább 400 oldalnak kell lennie,- gondoltam én, miután olvastam, hogy Lendvai Pál, Bécsben élő újságíró 395 oldalt vitt magáról haza pár évvel ezelőtt ugyanebből az intézményből.)

Az ügyvezető hölgy készséggel beütötte apám nevét a komputerbe, és élénken érdeklődött, hogy Apám azonos lenne-e azzal a személlyel, aki 1922-ben született, Miskolcon, anyja neve Simon Ilona, és aki elhagyta az országot 1975-ben?

Igen – válaszoltam én, mire a kisasszony megjegyezte: - Van anyag. Nem is kevés.)

Megegyeztünk, hogy miután én elküldöm Anyám írásos belegyezését, és Apám halotti bizonyítványát, a kérelem beindul és én a másolatokat Magyarországra érkezésemkor az irodában felvehetem. A kért adatokat csatolva, egy e-mailben küldtem át. Visszaigazolásként megkaptam egy irat számot, amire kértek, hogy ezután hivatkozzak.

Május első hetére terveztük Magyarországi utunkat, amit előre be is jelentettünk. Május 2.-án délelőtt 10h-kor jelentünk meg a budapesti Eötvös utcai irodában, ahol végtelenül udvariasan fogadtak és elénk tettek közel 1000 oldalas fénymásolt lapot, amiről aláírtuk, hogy átvettük. Ugyanakkor megkértek, hogy fáradjunk be még egyszer azon a hét csütörtökjén, mert még több iratot is találtak, és azokat is szeretnék még átadni.

Csütörtökön szintén megjelentünk, és még közel 500 oldal másolatot kaptunk. Egyúttal arra is kértek, hogy jó lenne, ha a következő évben, körülbelül Május elején megint mennénk és erről szándékunkat még az év elején közöljük velük, ugyanis még legalább ennyi, ha nem több anyag, legalább 200 különböző helyen létezik a családról. A kutatóknak abból kell válogatniuk, mert van olyan anyag, ami több példányban is előfordul, és azt szeretnék kiszűrni.

Az eddig átnézett anyag 1955-től egészen 1989 végéig tartalmaz érdekes adatokat. Dátum szerint az első dokumentum egy jelentés apám 1955-ben történt kitüntetéséről; aztán több száz oldalas kihallgatási jegyzőkönyvek az 1956-os „ellenforradalomról”; 1957. Február 22-től 1957 végéig tartó telefonbeszélgetések lehallgatásáról szóló másolatok. Kopácsi Sándor, A Munkásosztály Nevében című „Élménysorozat” - Budapest 1956 évi rendőrfőnökének  visszaemlékezései, Robert Lafont kiadás, PÁRIZ S-i kiadás magyar fordításának első része; és számtalan ügynöki jelentés a börtönből és apám szabadulása, sőt még 1975-ben történő Kanadába való kivándorlása után is. Az utolsó jelentések az 1989. Júniusi Nagy Imre és társai temetéséről szólnak.

Az akták elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy családunk igen sok embert foglalkoztatott a kádári diktatúra alatt, ami, tekintve a mai krónikus munkanélküliséget, szép teljesítménynek számit.

Átgondoltam, hogyan is működött ez valójában. Voltak ugye a titkosrendőrök, akik az ügynököket beszervezték és futatták. Az ügynökök jelentéseit feldolgozó és azokat legépelő, és az adatokat lerakó személyzet. (Az ügynöknek nem feltétlenül kellett az igazat jelentenie, elég volt, ha csak azt írta, valahonnan hallotta. Ilyen volt pl. az a jelentés, amiben az egyik jelenti, hogy találkozott apámmal 1976 tavaszán, Budapesten. Ez egy szép teljesítmény volt, mert akkor már Apám majd egy éve Kanadában élt.)

Aztán persze voltak a kihallgató tisztek, akik a tárgyalásra felkészülendően a kihallgatásokat vezették le. A kihallgató tisztek mellett voltak, akik a jegyzőkönyveztek, és azután akik a kézzel irt jegyzőkönyveket legépelték, az iratokat az illetékes elvtársaknak kikézbesítették, azok aláírták, megtárgyalták, fontolgatták, aztán az irattárosok azokat a megfelelő aktákba iktatták, lerakták, és aztán szigorúan titkos papírokként kezelve azt páncélszekrényekbe bezárták.

És persze voltak, akik a telefonbeszélgetéseket vették föl, a mágnes szalagokról készítettek másolatokat, legépelték, és az illetékes elvtársaknak kikézbesítették, akik azokat átvették, aláírták, megtárgyalták, stb. stb.

Summa summarum, testvérek között is több száz embernek adtunk munkát, pláne ha beleszámítjuk az őket ellátó takarítókat, büféseket, és egyéb személyzetet is.

Mindig tudtam, hogy fontosak vagyunk, de ezt most bizonyítja a papírok mennyisége és súlya is.

2011-06-07

Kopácsi Judith

A táncoló kislány

Ujjai közé csípve

Felemeli szoknyácskáját

Lábait táncra igazítva

Hosszú, göndör haja

Kacagó arcába hullva

Várja izgatottan a zenét

Karomat felé szélesre tárva

Kapnám ölembe

Hogy megpörgessem

De kezemben

Csak egy barnuló

Fényképet szorítok

És mikor őszülő

Nénikémet kérdem

Ki ez a kislány a képen

Egy könnycseppet

Morzsolva

Rekedten felel

Csak egy rokon,

Akinek porait a szél

Az Auschwitzi mezőkre szórta.

READY FOR A DANCE?

Lifting her pretty skirt,

her toes are tapping

in happy anticipation,

her long, curly hair

blown from her laughing face,

the little girl is ready for a dance.

Eager to indulge I reach out

to twirl her around,

and to hug her close to me.

But it is only

a yellowed photograph

that my fingers are clasping

and when I query about her identity

my greying aunty answers

with a raw, raspy murmur:

Just another little cousin

whose ashes are scattered

around the fields of Auschwitz.

1988.

A németek megkezdték a gyári felszerelés elszállítását és a visszamaradó berendezéseket aláaknázták.

A kiürítési rendelet sokak szemét felnyitotta: Miskolc városa már csak egy lerombolásra szánt objektum a késleltető hadműveletek sorában. A lakosság mintegy 3-5 %-át akarták elszállítani, főleg a műszaki értelmiséget, művezetőkig bezárólag, képzett közigazgatási szakembereket, orvosokat. A visszamaradókat pedig a totális rombolással akarták megfosztani az életlehetőségtől.

A Németek által elrendelt esztelen rombolás szülte felháborodás miatt a gyár katonai parancsnoka, Ginzery ezredes, Szalay tüzér alezredes, Fodor tüzér százados, Jándy tüzér hadnagy és mások is csatlakoztak a MOKAN-hoz. A látszat kedvéért az ütemtervnek megfelelően robbantgatták a szeptemberi amerikai légitámadás következtében már amúgy is sérült gépeket. A németeknek valami feltűnt, ezért a vezérkartól kértek egy tisztet a robbantás ellenőrzésére. Kilczer főhadnagy megérkezett Budapestről és hozzákezdett a felülvizsgálathoz. Rövid pár napon belül őt is sikerült meggyőzni, hogy hazafias kötelessége a rombolást akadályozni.

A Német Parancsnok november elején a kohók és az áramfejlesztő berendezések bénító robbantására adott utasítást. Ennek az volt a célja, hogy a németek visszavonulása után legalább 6 hónapra lehetetlenné tegyen bármiféle termelést. A robbantás végrehajtását a németek is ellenőrizték. November közepén Ginzery Sándor ezredest a Gestapo letartóztatta és családjával együtt Mauthausenbe hurcolta. A magas rangú magyar katonatiszt ellenállási részvétele megdöbbenést keltett bennük, s egyben a magyar hadsereg ingatagságát is jelentette a német vezetés számára.

November közepén a hetedik Szovjet motorizált felderítő alakulat közeledett Miskolc felé. Apám, ennivalóval megtömött hátzsákjával éppen hazafelé biciklizett, amikor hirtelen egy férfi állt elé és puskát fogva, ráparancsolt, hogy álljon meg. Apám rögtön fölismerte a helyi Nyilaskereszt pár tagját benne. Apám agyán átvillant, hogy zsebeiben két más névre szóló hamis papír, egy Belga Browning pisztoly és egy kézigránát található, egyik sem jó ajánlólevél azokban az időkben.

- Kopácsi úr! – szólította meg őt az ember. Mielőtt Apám pisztolyáért nyúlhatott volna hasán érezte a másik pisztolyának a csövét. Ennek ellenére a fenyegetést valahogy nem érezte olyan komolynak. – Rónai Ferenc vagyok, - mutatkozott be az illető.- Maga jól ismeri a testvéremet, Sándort. Mit tud róla? Utoljára az puccs napján hallottam, hogy sikerült elmenekülnie valamerre a hegyekbe, egy kis faluba.

Apám hallott már róla, hogy Rónai Sándornak, a Miskolci Szociál Demokrata párt titkárának volt egy Nyilas párti testvére. Ez azokban az időkben, több családban is előfordult, hogy családtagok két különböző pártba tartoztak.

- Én nem hallottam semmit. - Apám óvatosan válaszolt a kérdésre.

- Akkor hagy kérdezzem másképp - mondta a férfi, visszatéve a puskát a vállára. – Biztonságban van?

- Amennyire tudom, igen.

- Na, csak ezt akartam tudni. Különben az Oroszok már egész közel vannak, alig 20 km-re innen. Én a maga helyében viszont elkerülném a főbb útvonalakat. A neve, családostól az elfogandók listájának a legelején van. Most kaptunk el egy Igi nevű szökött munkaszolgálatost, aki azt állította, hogy maguk valahol a Dédesi várromok körül bujkálnak. – a férfi félig mosolyogva tette még hozzá:  - Remélem, Kopácsi Úr, nem felejti el ezt a beszélgetést az Oroszok bevonulása után.

1944. november 17-én Apám nagyban alkudozott egy magyar katonával, aki Nyugat felé vonult vissza a Wehrmacht egységeivel. Volt egy vadonatúj német karabélya, amelyet 200 pengőért akart neki eladni. (Akkoriban ez egy munkás havi fizetése volt.)

- Idehallgass! Ha te igazi hazafi volnál, ideadnád nékem ingyen.

- Elment az eszed? És akkor miből vennék magamnak harapnivalót az útra?

Végül is a puskát megkapta 150 pengőért és kapott hozzá egy zsák töltényt, kb. hétszáz darabot. Alig töltötte meg a fegyvert, amikor pokoli fegyverropogás hallatszott a gyár felől.

Az történt, hogy ezen a napon a Tatárdombon át Diósgyőrbe behatolt a 29898-as szovjet közel felderítő alakulat, amely pár napra megszakította a kapcsolatot a lillafüredi kormányzati bunkerben berendezkedett német frontparancsnokság és a Miskolcot védő német alakulatok között. Néhány szovjet tüzér egy páncéltörő ágyút állított fel a lillafüredi út irányában.

A Kopácsi csoportból Világh Miklós és Márkus Dezső jelentkeztek a felderítő egység parancsnokánál, Usztyinov kapitánynál. A szovjet hadsereg Magyarországon még nem találkozott ellenállókkal, így érthető gyanakvással fogadta az orosz-magyar kétnyelvű igazolvánnyal jelentkező MOKAN tagokat.

Világh Miklóst végül is elengedték, hogy órákon belül térjen vissza a MOKAN vezetőivel. A heves utcai harcok miatt Fekete és Tóth Béla bácsi nem tudott átjutni a frontvonalon. Végül Barla Anna és Nemes Éva érkezett meg rejtekhelyünkre és a helyi MOKAN parancsnok, Nyírő Sándor jelent meg Usztyinovnál, hogy igazolja a MOKAN-osokat.

Usztyinov a MOKAN erőiről tájékozódván azt javasolta, hogy ne bocsátkozzanak nyílt fegyveres harcba, inkább derítsék fel a németek ütegeit.

A tanácsot megfogadták. Az ágyúgyár munkásai könnyen felismerték a német ütegeket. Az összesített térkép gyorsan elkészült. Szalay alezredes ellenőrizte. Még aznap Barla Anna és Nemes Éva élelmiszeres kosaruk alján elhozta rejtekhelyünkre.

Fekete Mihály és Orosz Kálmán kísérte el a két lányt illő távolságból. Rövid pihenő után Fekete, Orosz és Nyíró vitte el a térképet Usztyinovnak. Az adatok ismeretében még aznap este a szovjet tüzérség és másnap a légierő súlyos veszteséget okozott a német állásokban.

November 19.-én apám szóba elegyedett egy kárpátaljai fiúval, aki mielőtt a szovjet hadsereghez csatlakozott volna, Diósgyőrben dolgozott és tolmácsként szerepelt. Bogomics Károlynak hívták, és félig meddig katona egyenruhában, bőrkabátban és orosz sapkában teljesített szolgálatot.  Apámék éppen Usztyinovnak szállítottak anyagot a német állásokról, amikor említette, hogy felderítő útra indulnak a Tatárdomb környékére, felfedni az ottani német állásokat, nehogy oldalról meglepetésszerűen támadás érje őket.

- Kísérj el minket, - mondta Apámnak – szeretnék Veled beszélgetni.

Egy raj ember, úgy 12-14 személy egy őrmester vezetésével az esti szürkületben indultak útnak. Apám azt hitte, hogy Bogomics csupán régi emlékeket akar feleleveníteni, de mint kiderült, Apám helybéli ismereteire volt kíváncsi.

- Már régóta nem jártam erre felé – mondta – nem tudom milyen változások vannak. Te, mint sokat túrázó ember, a természetbarátok turista egyesületének tagja, jól ismered a turista ösvényeket, utakat. Gyere, kísérj el minket egy darabon.

Apám tudta, hogy a Mexikó völgyben van a gyárnak egy kihelyezett részlege, drótkerítéssel bekerítve, ahova az elkészült légvédelmi ágyúkat állították sorba be. Bár nem tudta biztosan, de feltételezte, hogy a Németek őrzik ezt a részt.

Csoportban haladtak előre csendben, amikor is a vállalkozó egység parancsnoka közölte Bogomiccsal, hogy azért van szükség erre a felderítésre, mert az orosz hadsereg nem megy hátra, csak előre.

- Nem túlzás ez egy kicsit? – érdeklődte suttogva Apám. Majd még hozzátette, hogy azért háborúban voltak már olyan időszakok, hogy az előremenésnél is van megtorpanás, vagy időleges visszavonulás.

Közben csöndbe kellett lenniük, mert nem tudták mennyire vannak közel a német állásokhoz. Egy ideig feszülten figyelt az elől lévő katona, Bogomiccsal együtt, aztán gyorsan visszakúsztak és jelentették, hogy hallották, amikor egy német katona bele tüsszentett a sapkájába. Éppen ilyen suttogó megbeszélés kezdődött Bogomics és a másik katona között, és mivel felderítették, hogy ott volt az érintkezés pontja és a német állások kezdete, visszatértek, és elindultak a visszafelé vezető útón.

Már a domb alján lehettek, amikor a német katona gyanút foghatott, és egy világító rakétát lőtt föl. Novemberben korán sötétedik, pláne esős, borús idő is volt, amikor a rakéta fölkúszott. A felderítő csoport, amilyen hamar csak lehetett fedezéket keresett, de a mozgást a németek valószínűleg meglátták, mert abban a pillanatban géppuska sorozatot indítottak feléjük. A felderítők, Apámmal együtt erdei farakások mögé bújtak. Az első aknák felrobbanása után még hallották a vezényszót. Erre futólépésben megindultak lefelé az ösvényen legalább nyolc száz métert. A géppuskázás miatt időnként a földre dobták magukat, mire sikerült bevágódniuk egy árokba, ahol kifújhatták magukat.

Apám csak annyit mondott Bogomicsnak, még szerencse hogy az orosz hadsereg csak előre megy és nem hátra, mert ha most stopperórával mérték volna az időt, valószínűleg világbajnoksági időt futottak volna, mert még az átázott ruha is gőzölgött rajtuk.

Bár a Német megszállás egyúttal az összes baloldali párt beszüntetését jelentette, de ez nem gátolt meg egyéneket, hogy szervezkedni kezdjenek és felbújtatni próbálják a lakosságot a megszállók ellen. Néhány, a kommunista párt által irt röplap el is jutott Miskolcra. De, voltak, akik ennél többre gondoltak. A nyár közepén érkezett meg Tóth Béla Budapestről és közölte Fekete Mihállyal, - Felhatalmazásom van a Párttól egy fegyveres ellenállás megszervezésére.

Az igazság az volt, hogy Tóth Bélának senkitől sem volt felhatalmazása erre. Ö csak egy személy volt, akit a német megszállás annyira felháborított, hogy saját kezébe vette a dolgokat. Az eredetileg miskolci származású Tóth Béla Budapesten dolgozott, mint szabó.  Három társával összebeszélt és megalakította a MOKAN Kommitté-t.

Saját pénzén gyártatott egy pecsétet, nyomtattatott magyar és orosz nyelvű szöveggel tagsági kártyákat, is, és néhány röplapot, ami fegyveres ellenállásra biztatja a lakosságot. És miután nem volt elég széles kapcsolata Budapesten, így Miskolcra utazott, hogy ötletével az ott élő, jól szervezett munkásokhoz forduljon.

Már az első röplapokkal komoly sikere volt. Tucat számra jelentkeztek a diósgyőri munkások, több röplapot igényelve és érdeklődve a szervezet iránt. És annak ellenére, hogy a szervezet még hivatalosan csak három emberből és néhány röplapból állt, a látszat egy nagyméretű, jól szervezett csoportot mutatott, és a Csendőrség rögtön megindította hajszáját a szervezők ellen.

Fekete, Barbai Ferenccel hozta össze Tóthot, és együtt dolgozták ki a szervezet alap koncepcióját, struktúráját és célját. Az alapszabályokat aztán sokszorosítva kiosztották számukra megbízható egyének között. A szabály kimondta, hogy MOKAN Kommitte tag lehet minden olyan férfi és nő, - párt és valláskülönbség nélkül, aki hajlandó aktívan résztvenni a megszállókkal szembeni harcban. A mozgalom célja: tömöríteni mindazokat, akik a németek ellenségei, legyenek azok munkások, polgárok…

A részvétel feltételei voltak: Náci-ellenes érzelem, fizikailag fegyver vagy munkaképes, és vagy pénzzel, vagy természetbeliekkel, (élelmiszer, ruha, fegyver stb.) való közreműködés. A szervezés módja: illegális, suttogó propaganda szóval és írással.

A megszervezetteket négy csoportra osztották.

A/1. csoportba tartoznának a kommunista elvtársak. Minden A/1-be szervezett munkás kötelessége volt, hogy négy-őt tagú harci csoportot hozzon létre az A/2 kategóriába tartozó németellenes munkásokból, parasztokból, katonákból.

A B/1 csoportba a munkásokkal szimpatizáló szegényebb polgárokat, a B/2-be a németellenes gazdagabb polgárokat osztották be.

A négy kategóriának megfelelően négyféle, kétnyelvű igazolványok is készültek. Az igazolványok nyomtatása és kiosztása körül, a konspiráció szabályaira hivatkozva, nagy viták voltak.

–Ezekkel az igazolványokkal juttatjuk a rendőrség kezére az embereket, - aggályoskodott úgy Fekete, mint Barbai.

Azonban a magyar és orosz nyelvű igazolványok nagy vonzóerejüknek bizonyultak a szervezés során, különösen a kevésbé elkötelezett munkások és polgárok között. A negyedik kategóriába sorolt, gazdagabb, vagyonosabb polgárok, akik a „MOKAN védelme alatt áll” szövegű igazolványt kapták, egy-egy igazolványért a legmesszebbmenő szolgálatokra voltak hajlandók.  Emberek bujtatásában, hamis papírok készítése, röpcédulák terjesztése, címek szerzése, élelmezés beszerzése – mindez könnyebbé vált ezeknek az igazolványoknak a segítségével. És a Vörös hadsereg közeledésével a MOKAN igazolványért cserébe még jó néhány hétpróbás Horthysta ügyvéd, és köztisztviselőtől is kaptak viszont szolgálatot.

Az első csoportok már Szeptember végére megalakultak. Diósgyőrben Nyírő Sándor vasgyári munkás alakított ki egy csoportot, és a Herman telepen a Kopácsi család, akik egyelőre a röpcédulák terjesztésével és fegyverek beszerzésével voltak elfoglalva.

Október első két hetében a MOKAN főleg röplapok terjesztésével, katonatisztek beszervezésével, fegyverek beszerzésével, búvóhelykereséssel és aktív katonák dezertálására szóló biztatásával telt. Fegyvereikért cserébe civil ruhát és megfelelő igazolást kaptak.

Október 15.-én éjfélkor jött a hír, hogy a nyilasok átvették a hatalmat. Miskolcon első dolguk volt megszállni a munkásotthont, letartoztatták a szakszervezet vezetőit; az utcákon nyilas járőrök mászkáltak, keresték a munkásvezetőket. Viszont Szálasi hatalomátvételét követő napon a diósgyőri vasgyárban több mint kétezer munkás tüntetett a kormányzó és fegyverszünetet kérő kiáltványa mellett, csak az SS-katonák megjelenése vetett véget a demonstrációnak.

De a Nyilas pártnak Miskolcon nem volt túl sok támogatója. Eredetileg a helybéli Leventéket akarták felhasználni mocskos céljaikra, de azok az akkor alig tizenhét éves fiúk addigra már jó kezekben voltak. Amikor Horthy kiadta parancsba, hogy a fiatalokból meg kell szerveznie a nemzetőrséget, Szabó Lajos őrmester, leventeoktató maga köré gyűjtötte a számára megbízhatókat, - némelyiknek még SAS behívót is küldve – és azokat németellenes szellemben nevelte. A puccs után kapcsolatot keresett a MOKAN-nal, amely röpcéduláiról akkoriban az egész városban ismert volt.

Első akciójuk a miskolci „Magyar Jövő” nevű nyomda biztosítása és őrzésének megszervezése volt, ugyanis a Németek ezt a nyomdát is lerombolásra ítélték. A nyomda fontosabb gépeit leszerelték, és elrejtették. Egyetlen kézi gépet hagytak csak az üzemben, amit minden egyes alkalommal, használat után széjjelszedtek és elrejtettek. Ennek eredménye volt, hogy amikor november 17. után megszűnt a villanyszolgáltatás a városban, és a németek nyomda híján géppel írott, kézzel stencilezett felszólításokkal fordultak a lakossághoz, a MOKAN gyönyörűen nyomtatott plakátokat gyártott. A nyomdai munkában számtalan szökött munkaszolgálatos is résztvett.

A nemzetőrök lőszer ellátását is sikerült megoldani. A nemzetőrök a nyilasok székházába behatolva visszakövetelték a laktanyákból előzőleg elhurcolt láda lőszereket. És sikerült megakadályozniuk a nemzetőrség Dunántúlra való áttelepítését is. Az otthon maradt, lényegében katonaszökevényeknek minősítendő nemzetőröket megfelelő igazolványokkal, hamis beteg papírokkal látták el. A harci csoportok felállítása, a nyomda megszervezése és a nemzetőr csapat felállítása már November első napjaira már be is fejeződött.

Viszont Október végére az eredeti hat személyből a Kopácsi család rejtekhelyén hirtelen 13-ra szaporodott. Ezek között volt néhány munkásmozgalmi vezető is, akiknek sikerült még idejében elmenekülni a Nyilas puccsot követő megtorlások elől. Ezek közé tartoztak Oszip István, Világ Miklós és Márkus Dezső.

De röviddel még a puccs előtt, Gyarmati Mihály mennyasszonya, Fodor Kató megkérte Apust, hogy beszéljen bátyjával. Fodor Pali egy kitért zsidóknak felállított, fehér karszalagos táborban volt.

- Az ég szerelmére – könyörgött Apusnak Kató, - próbálj már az eszére hatni. A fehér szalag, tudod jól, hogy nem garancia semmire.

Másnap Mamácska ment a táborba, hogy Palival szót értsen. De Pali nem akart kötélnek állni.

–Aggodalomra semmi ok, a századparancsnok egy rendes ember, és megígérte, hogy nem lesz semmi bántódásunk.

Mamácska elvesztette türelmét és mérgesen belesziszegte Pali fülébe:

- Pali, ne legyél idióta. Mit gondolsz, ezek az aljasok adnak arra akármit is, hogy te kitértél? Nekik egy zsidó akkor is zsidó marad, ha keresztet hord a nyakában. Na, most jössz magadtól, vagy elvonszoljalak? Mielőtt még teljesen elvesztem a türelmemet és jól fejbe váglak.

Ismervén Mamácskát, Pali tudta jól, hogy ez nem csak egy ígéret. Öt fiútestvér között egyetlen lányként megtanulta, hogyan kell használni az öklét, ha a sors úgy kívánta. Pali ezek után szótlanul követte haza Mamácskát a farmházba.

Két nappal később apám gyerekkori barátja, Dzseki üzent Hejőcsabáról, hogy a munkaszázadot, amelyik idáig szenet rakott ki vagonokból, másnap reggel indítják útnak.

- A parancsnok azzal fenyeget minket, hogy már, mint csak halotti bizonyítványként, az aktatáskájában fogunk hazatérni. Segíts megszökni!

Apám és Karácsony Vince, akik rendszeresen látogatták eddig is Dzsekit a táborban, ennivalót és híreket szállítva neki, aznap a kora esti órákban kibicikliztek a táborhoz. Egy harmadik biciklit is vittek magukkal, amit egy szerszámos kamrában rejtettek el. Megvárták, amíg teljesen sötét lesz, és a megszokott fütty jelet leadva óvatosan közeledtek a kerítés felé. Dzseki már várta őket. Mielőtt átmászott volna a kerítésen, még átdobta hátizsákját. Nemzetőr karszalaggal a kabátjuk ujján hármasban bicikliztek a lillafüredi kisvasút mentén haladó ösvényen, amíg el nem értek a búvóhelyre. Amikor beléptek a házba, akkor vették, villanyfény alatt jobban szemügyre Dzseki barátjukat. Nagy derültséggel vették körül.

- Nem volt semmi okod hozzánk jönni, bujkálni. A szénpor úgy belepett, hogy inkább nézel ki egy bányásznak, mint egy sovány, vöröshajú. Zsidó fiúnak, - mondta neki Gyarmati.

Másnap Mamácska a piacról hazatérve összefutott egy Kiss Gyula nevezetű parasztemberrel, aki olyan gondterhelt volt, mintha a világ összes baját a hátán cipelte volna. Mamácska nem is állta meg szó nélkül.

- Valami baja van, jó ember? Mert úgy néz ki, mint aki legjobb barátját veszítette el.

- Hogy nekem mi bajom? – tört ki az emberből- Tegnap még úgy nézett ki, hogy vége lesz a háborúnak, ma pedig megkaptam a katonai behívómat. És én már torkig vagyok ezzel az esztelenséggel!

Mamácska alaposan szemügyre vette az embert, aztán megkérdezte

– van puskája?

- Igen, van.

- Akkor maga ahelyett, hogy bevonulna, álljon közénk. És hozza a puskáját is.

A végső létszámolvasás után Anyám a fejét csóválta és mondta:

-  Szóval hogy fogunk élelmezni tizenhárom embert, amikor csak két személyre, Mamácskára és Sándorra, van jegyünk?

- Na, nézzük csak- vakarta meg Mamácska a fejét. – Van elég hagymánk, krumplink, babunk, lencsénk és kukoricánk a kamrában. Azon kivűl van két malacunk is, bár azok még nem elég nagyok a levágáshoz. Addig is talán kapunk füstölt húst és szalonnát a parasztoktól. Tudom, az drága mulatság, mert legtöbbje feketepiaci árat számit érte, de mit mást tehetünk? Viszont a kenyérrel gondban vagyunk. Két jeggyel fejenként csak húsz grammra vagyunk jogosultak naponta. És az tényleg nem elég ennyi embernek.

- És mi van a Bari családdal? Nekik pékségük van a városban, és családtagnak is számítanak. – említette meg Apus.

- Hát az elég veszélyes dolog számukra,- mondta Mamácska, - miután szigorúan ellenőriznek, minden üzletezet, ami elfogad élelmiszerjegyet,. – De aztán átgondolva a lehetőségeket, hozzátette, - de azért meg lehet próbálni.

Attól a naptól kezdve Mamácska és Apu minden másodnap bementek a Martin telepre, ahol Bariék péksége volt. Mamácska gyalog, apu meg a biciklijén tolva, a hátizsákjában vitte a kukoricát, amiért cserébe minden alkalommal hat kiló kenyeret kaptak.

Október közepe, egy különlegesen meleg napra esett, amikor is közel egy tucat férfi sétált Koncz úr kalibája felé. Egyesével érkeztek és óvatosan körülnéztek, mielőtt beléptek volna az ajtón. A rendkivűl gyűlés megkezdődött.

- Az első Szovjet csapatok két hete léptek Magyarország területére. A Románok a Finnek és a Bolgárok is szakítottak Hitlerrel még az múlt héten. – közölte Koncz izgatottan az előtte ülőknek. - Viszont úgy vettem észre, hogy a Nyilaskeresztesek igencsak készülődnek valamire,  nyilvános pártgyűlésen hirdetik, hogy közeleg az Ő idejük. Azt is hallottam, hogy komoly fegyverkészletük van. Én bevallom, komolyan aggódom miattuk.

Apám ugrott föl és mondta türelmetlenül:

- Mire várunk? Én mióta mondom, hogy a Nácik ellen szerezzünk be kézigránátokat, puskát és töltényeket?

- Nyugi Sándor, ne heveskedj, - intette le Fekete Mihály Apámat. – Egy kis különbség van a gyári falak és kéményekre festett jelszavak, vagy fegyveresen harcolni az egész Német hadsereg ellen.

- Igaz, de valamit mégis kéne tennie - morogta Apám mérgesen. – Ibolya és én legalább majd minden este sétálgatás közben elvágunk néhány telefonvonalat, ami a Német hadvezérséget köti össze a Lillafüredre vezető útón.

- Hogy a fenébe tudtátok megtenni ezt? Nem vett senki észre benneteket? – kérdezte Fekete igen meglepve.

- Úgy, hogy miután elvágtuk a vezetéket, amik a poznákra vannak tekerve, fekete tapasszal takartuk le. És akárhányszor elment mellettünk valaki, csak azt látták, hogy mi nagyban csókolózunk.  Senki nem gyanított semmit. Azon kivűl éjjelente több tucat éles háromoldalú fémszöget is gyártottunk, pont olyat, amit a középkorban, a csatákban a harci lovak ellen használtak. Időnként rádobjuk az útra, és a csikorgásból, meg a káromkodásokból halljuk, hogy működik a dolog. Egy csomó harckocsi kerekét kidurrantottuk vele. És a kötelező sötétítés miatt nem használnak lámpát az úton, így nem is veszik észre ezeket, egészen addig, amíg rá nem hajtanak. Itt van néhány minta is belőle, - mondta és belenyúlt a hátizsákjába ahonnan kihúzott egy kis csomagot.

Ezek tíz centiméteres fémdarabok voltak, amik nagyjából elfértek egy férfi tenyerében. Mindegyiknek négy éles sarka volt, amik úgy voltak behajlítva, hogyha a földre estek, három sarka a földre esett, a negyedik pedig fölfelé hajlott.

- Remek – mondta Fekete helyeslően, míg gyöngyöző homlokát letörülte egy zsebkendővel. – Tudnál többet is gyártani belőle? – Aztán hirtelen kibökte: - Hallottam valami szabotázsról is gyárban. Van benne valami igazság?

- Milyen szabotázs? – kérdezte Barbai, a gyár egyik legjobb szerszám készítője, akinek a szakmai véleményét még a mérnökök is számtalan esetben kikérték. – Valószínűleg a napi 12 órás műszak miatti fáradtság, kombinálva a kevés élelemmel, amit csak jegyre lehet kapni, de én is észrevettem már, hogy egy-egy szerszám elkészítése legalább háromszor annyi időt vesz igénybe, mint azelőtt. Arról már nem is beszélek, hogy a selejt munka mennyisége is megugrott, mert gondolom az alapanyag minősége sem javult. - tette hozzá bánatosan.

Apám, aki akkor éppen, mint műszaki rajzoló dolgozott a Vasgyárban, hirtelen a fejéhez kapott.

– Nem tudom, volt-e alkalmam megemlíteni, hogy pár héttel ezelőtt egyik éjszaka legalább egy tucat rajz tűnt el. – egy nagy sóhajjal még hozzátette, - Sajnos, ilyen esetek legalább egy hónappal hátráltatják a gyártást.

Nyírő Sándornak is volt miről beszámolnia.

- Fazekas és egy pár másik ember azzal lett meggyanúsítva, hogy túl vékonyra hengerelték az acéllemezeket. De, hogy elkerüljék a lebukást, állítólag a szokásos 90 fokos szög helyett nagyobbra vették a belövési próbát, így a lövegek nem fúrták át a lemezt, csak lepattogtak róla. A csoport állítólag egy váratlan inspekción bukott le. Miután, szerencséjükre nem tudták rájuk bizonyítani a szabotálást, rögtöni főbelövés helyett, fejenként csak öt éves börtönre ítélték őket.

- Szegény Fazekas, nem volt valami jó egészségben- mondta Fekete Mihály szomorúan. – remélem, túléli a büntetését.

- Jó, jó, de mit tegyünk addig is Szálasi bandájával? – terelte vissza Oszip István a többieket. – Nem hagyhatjuk, hogy ez a szélsőséges jobb oldali banda vegye át a hatalmat, ennyire közel a végső kibontakozáshoz!

- Nem hiszem, hogy annyira erősek lennének. Legalábbis az biztos, hogy Miskolcon nincs nagy tömegbázisuk – jegyezte meg Apuska, és ebben mindannyian megegyeztek.

A gyűlés után, mind a tizenketten visszaballagtak a városba, ahol az utcák szokatlanul tele voltak izgatott és boldog emberekkel, az ablakok nyitva, és a rádiókból ömlött a hangos zene.

- Mi történt? – érdeklődött Fekete.

- Béke.

- Horthy most jelentette be a rádión.

Idegenek ölelkeztek, egymás hátát csapkodva.

- Hála Istennek! – kiabálta egy idős asszony – Végre hazajöhet a fiam. A Kormányzó tűzszünetet kért.

Fekete észrevette, hogy az utcákon nem látott egyetlen Német katonát sem. Lehet, hogy tényleg elmennek? –gondolta reménykedve, amíg társaival együtt a helyi Vasas szakszervezet hallja felé igyekeztek, ahol a gyűlés már javában folyt.

- A munkás milícia segítségével le tudjuk fegyverezni a Német megszállókat!- kiabálta valaki.

- Ahhoz kell legalább ötezer munkás.

- Vegyük át a sajtót és foglaljuk el a városházát.

- Ne felejtsük el a telefonközpontot sem.

- Tárgyalnunk kell a katonákkal a helyi barakkokban.

Néhány óvatosabb vezető javasolta, hogy mielőtt akármit is cselekednének, először a központi vezetőséggel kéne egyeztetniük.

Még mindig a vita közepén tartottak, amikor Feketét kihívták a teremből. 17 éves fia, Sándor várt rá, egy Stájer pisztollyal az oldalán és egy puskával a vállán.  Aggódva közölte apjával.

- Szokatlanul nagyszámú Nyilas mászkál az utcán.

- Okoztak már problémát?

- Még nem, de úgy nyüzsögnek, mint a megbolygatott hangyaboly.

- Menj vissza, és jelentsd, ha valami szokatlan történik – javasolta Fekete Mihály, aztán visszament a terembe, hogy jelentse, ami hallott. Senki sem vette őt komolyan.

Valahogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy olyan extrém jobboldali párt, mint a Nyilas párt, hosszú lejáratra akárkinek is komoly problémát okozhatna.

Már sötét volt, és még mindig nem döntöttek semmi fontos dologról. A végén Fekete, társaival együtt megunta és elhatározták, hogy a szakszervezetet megkerülve, másnap reggel közvetlenül a vasgyári munkásokhoz fordulnak. Meg is egyeztek, hogy másnap a kora reggeli órákban találkoznak.

De mielőtt még elválltak volna egymástól, Fekete, rossz előérzettől vezényelve, megállt, hogy átgondolja a szituációt. Hogy tudott a Kormányzó külön békeszerződésről tárgyalni a Szovjetunióval, amíg még a Német csapatok is jelen vannak? És miért nem szólította fel a Magyar katonákat, és tisztes Magyar hazafiakat, hogy üldözzék el a rohadt Nácikat az országból?

Miskolcra visszatérve Apuskának huszonnégy órán belül le kellett volna jelentkeznie a rendőrségen, de attól tartva, hogy ott tartják, a család lebeszélte erről. Ehelyett az egész család, Mamácska, Apuska, Anyám és Apám, az egyik Jukó völgyben lévő szőlős kunyhóban költöztek. Megérkezésük nem keltett nagy feltűnést, ugyanis a gyakori légitámadások miatt sok család keresett akkoriban azon a környéken menedéket. Apám és Anyám kiásták és elegyengették a kunyhó padlóját, betömték és kimeszelték a falakat. Koncz, a tulajdonos adott nekik ehhez szerszámokat. De a kunyhó olyan kicsi volt, hogy a két fapriccsen kivűl csak egy aprócska fafűtésű kályha fért el.

Anyám, Simon Sarolta papírjaival felszerelve ment naponta a piacra élelemért de az óvatosság kedvéért egy gyalogösvényen vágott át a Szent Anna templom feletti dombnál. Hazafelé egyik alkalommal útja Mamácska gyerekkori barátnőjéhez, Leffler Zsuzsi nénihez vezetett.

Zsuzsi néni, szokásához híven, egy piszkos köténybe a ruhája felett, nyitott ajtót neki. Szájában az örökké égő cigarettával közölte Anyámmal:

- Baszd meg Ibi, pont jókor jössz. Gyarmatiéknak sürgősen egy biztonságosabb helyet kell kerítenünk.  Eddig az én padlásomon voltak, de tegnap azok a mocskos szadista állat Gestapók a mellettünk levő házba költöztek.

Anyám szemrebbenés nélkül vette a hírt. Ennyi idő elteltével már megszokta Zsuzsi nénit, aki képes volt versenyre kelni akármilyen mesteremberrel káromkodásban, ivásban, és amikor kedve szottyant munkára, még a kalapács használatában is.

Zsuzsi néni padlása a Németek bejövetele óta már a harmadik búvóhelye volt Gyarmatiéknak. Először hat hétig, Apuska nővérénél, Demeter Mariska Néninél, aki egy udvarban lakott az öreg Kopácsiékkal, voltak elszállásolva. Napközben a disznóólban bújtak és csak este, sötétedés után mentek be a házba.

Később, félve a szomszédoktól, Apuska húgának a lakásába költöztek, akinek a férje vasutasként ideiglenesen egy környékbeli kis állomásra volt helyezve, ahova felesége is követte. Így, Miskolci, a pályaudvar közelében levő lakásuk üresen maradt. Viszont Június elejétől a miskolci vasútvonal állandó bombázások színhelye lett. Gyarmatiék a félelem miatt majd megőrültek, és egy bombázást követő napon Zsuzsi néni magához vitte őket. A következő napi bombázás során az egész utca földig lett rombolva, beleértve az épületet, amit előző éjszaka elhagytak.

Anyám Gyarmatiékkal együtt érkezett vissza a Jukó völgyi kis kunyhóba. Persze az hat személynek már túl szűknek bizonyult. Mamácska Majláton talált egy megfelelő méretű parasztházat, a Szinva patak partján, ahova egyenetlen földút vezetett. A ház egy nagyméretű gyümölcsös közepén, kukoricással körbevéve, három nagyméretű szoba, nagy falusi konyha, éléskamra, nyári konyha, és padlás, és szerszámkamra, jó búvóhelynek bizonyult. A zöldséges kamra eredeti ajtaját földel takarták be és egy másik lejáratot ástak a disznóólból. A falak mellé fapadokat helyeztek, és szalmazsákokkal fedték be azt. A tulajdonossal öt éves bérszerződést kötöttek. A bér kifizetése után egy pár bútort és több zsák krumplit, hagymát, száraz babot vásároltak, abból a pénzből, amit Anyám, Linka nénjétől, eljegyzésükkor kapott gyémánt fülbevalója, eladásából kaptak.

A nem kívánatos vendégek távoltartására Apám vásárolt Waisz úrtól, a házigazdától, egy duplacsövű vadászpuskát és egy Német katonától, 150 pengőért egy Frommer pisztolyt.

- És kire fogsz vele lőni?- kérdezte, félig tréfásan a német katona Apámtól, aki komoly képpel vágta rá, - Természetesen az oroszokra.

Szeptember közepén, miután Apámék a farmházba költöztek a kis kunyhó kiürült és átadható volt a következő menekült csoportnak. Három szökött zsidó munkaszolgálatos költözött be, akiknek Apám felajánlotta Frommer pisztolyát, és ennivalót adott nekik.

Kevesebb, mint egy hét elteltével Koncz, a kalyiba tulajdonosa a szaladástól kifulladva érkezett a házhoz, és réműlten mesélte:

- A fene ette volna meg! Szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy nehogy napközben elhagyják a kalyibát. Erre mit csináltak? Ki meg bejárkáltak fényes nappal, magukra hívva a csendőrség figyelmét. Nem hallották a lövöldözést tegnap éjjel?”

- Persze, hogy hallottuk. Sikerült valamelyiküknek elmenekülni?

- Kettőnek igen. A harmadik, Verő, aki a lövöldözést kezdte, azt megölték.

- És a csendőr?

- Na, annak ördöge volt, mert a golyó lepattant a zsebórájáról.

- Na, azt hiszem ez egy idejében jött figyelmeztetés volt nekünk is. – mondta Apuska. - Talán kéne egy kutyát szerezni, aki ugatna, ha idegen tévedne felénk.

Apám a fejét vakarta, aztán megszólalt: - Jó, hogy említi Apus. Tegnap összefutottam Alvinnal, aki mondta, hogy most nem ér rá velem traccsolni, mert igen sietős dolga van. Nem kérdeztem, hogy mi az a sürgős dolog. Viszont mondta, hogy van neki egy Cézár nevű Dán dogja, akihez igen ragaszkodik. Hajlandó lenne nekem kölcsönadni, de csak azzal a feltétellel, ha biztosítani tudjuk, hogy mire visszajön érte, nem lesz semmi baja. És ehhez a garanciához igencsak ragaszkodott.

Persze ezt a kijelentést nagy nevetés fogadta. Apuska azért megkérdezte, hogy volt-e alkalma Apámnak felhívni Alvin becses figyelmét arra a mellékkörülményre, hogy egy háborúban, amikor is a lövöldözések és bombázások napirenden vannak, igen nehéz akármilyen garanciát is adni.

- Persze, hogy mondtam, Apus. Erre Alvin azt felelte, hogy, abban az esetben csak azt ígérjem meg, hogy a bőrét neki épségben átadom.

Cézár egy gyönyörű példánya volt fajtájának, aki minden alkalommal, amikor a légiriadó szirénája megszólalt, vinnyogva, pánikszerűen menekült a konyhában álló sparhert alá, és onnan sem szép szóval sem erőszakkal ki nem lehetett csábítani. De ez volt az egyedüli alkalom, hogy a hangját lehetet hallani.

- Szóval mi értelme van egy olyan kutyának, aki nem hajlandó ugatni? – kérdezte Mamácska, igen felháborodva egyik este.

- Én minden este körbevezetem a kert aljában, hogy lássák a szomszédok, - mondta Apus.

- És, eléggé komoly benyomást tett bennük?

- Biztos, miután ugattam helyette, - válaszolta Apus szégyenkezve.

- Szóval mától kezdve minden este körbevezeted a kutyát és ugatni fogsz helyette, csak azért, hogy a szomszédok lássák, van egy kutyánk? – Mamácska érdeklődött kedvesen.

- Miért, van jobb ötleted?

- Igen, hozzunk haza egy kisméretű keverék kutyát és hagyjuk, hogy ketten végezzék ezt a komoly őrző munkát.

Másnap megérkezett Apus egy kis fekete kutyával, igen kérdéses pedigrével, és bemutatta Bodrit a családnak, mint a környék legjobban ugató kutyáját.

1944 Augusztus közepén Mamácska éppen Bánhegyiéktől hazafelé indult. Már fél lába a villamoson volt, amikor észrevette unoka öccsét, Simon Lukácsot, kétségbeesetten integetni a peronon.

- Ica Néni! Ica Néni! Tessék várni! –

Mamácska szinte automatikusan visszalépett és megvárta, amíg elmegy a villamos. Lukács két hatalmas lépéssel utolérte és lihegve mondta – a gestapó… a háznál.. Ica Nénit keresi.

-Miért? Mi történt? – kérdezte mamácska csodálkozva.

-Az a rohadt szadista Oláh, …még a gettó előtt… a zsidó tulajdonok …Matild …megtalálták a listát! – köpte ki a szavakat Lukács.

- Lassabban, fiú, mert egy szót sem értek. – Mondta neki Mamácska, gyanúsan szemlélve unokaöccsét, próbálta felmérni, hogy részeg-e vagy csak megbolondult.

Lukács nekidőlt egy fának, hogy végre levegőhöz jusson aztán javasolta Mamácskának, hogy menjenek Bánhegyiékhez vissza, ahol majd mindent sorban elmesél.

Bánhegyiéknél a konyhában, ahol szüleim laktak a német megszállás óta, mesélte el Lukács, hogy még a gettó felszámolása előtt az egyik, Oláh nevezetű szadista csendőr kinzással kiszedte néhány zsidóból, hogy kinél rejtették el értéktárgyaikat. Az egyik Matildot nevezte meg.

Matild, a szoc. Dem. párt ifjúsági csoportjának volt tagja és közeli családi barát. Amikor a gettó megalakult Matild felajánlotta, hogy hajlandó elrejteni néhány értéket, tudva, tudván, hogy ez illegális és emiatt ez igen veszélyes cselekedetnek is minősülhet.

- Voltak nála házkutatáson? – kérdezte Apám.

- Sajnos, voltak. - válaszolta Lukács.

- És találtak valami érdemlegeset?

- Megtalálták a Népszava előfizetési listájának egy részét.

- Elkobozták?

- Nem az első alkalommal, miután főleg elrejtett zsidó tulajdonokra koncentráltak. Viszont bevették a jelentésbe. És amint elhagyták Matild lakását, Matild üzent nekem és én magamhoz vettem a listát. Pechünkre az egyik csendőr rájött, hogy miről szólt a lista és visszament érte. És amikor nem találta, Matildot bevitte a csendőrségre és ott kiverték belőle, hogy pontosan kitől kapta és kinek adta át a listát. Engem másnap Alsózsolcán értek utol. A csendőrtiszt, aki megállított, a papírjaim átnézése után közölte velem, hogy hajlandó elnézni nekem, hogy katonaszökevény vagyok, ha elviszem a lista rejtekhelyére.

- És elvitted? – kérdezte Apám

- Bolondnak nézel engem, Sándor? A listát ugyanis Rónai Rudinak adtam át. Csak nem gondolod, hogy elvezetem a csendőröket a Szociál Demokrata párt első titkárának a fiához, aki egy aktív repülő tiszt is egyúttal?

- Szóval mit tettél?

- Azt, ami abban a pillanatban eszembe jutott. Becsületszavamat adtam rá, hogy másnap elviszem neki a listát.

- És ebbe Ő beleegyezett? – kérdezte Apám gúnyosan.

- Ezen még én is csodálkoztam – felelte Lukács szemeit ráncolva, - viszont az a tény, hogy nem tartoztatott ott le helyben, reménységre adott okot.

- És nem gondoltál rá, hogy tőrbe csalhat, és miután kezébe adtad a listát mégiscsak letartóztat, vagy ami még rosszabb, helyben agyon is lőhet? Milyen garanciád volt, hogy nem történik meg veled egyik sem?

- Persze, hogy gondoltam rá,”- felelte Lukács mérgesen – nem vagyok teljesen hülye. Ezért választottam egy nyilvános teret, és miután a kezébe adtam a listát, megfordultam és pucoltam, amilyen gyorsan csak lehetett. És rohantam Ica Nénihez, hogy figyelmeztessem. De mire odaértem, már láttam, hogy túl késő, a Gestapó ott állt az ajtó előtt, Ica Nénit várva. Gyorsan átugrottam a kerítésen, mielőtt még észrevettek volna.

Még aznap este Mamácska, Apám és Anyám felszálltak a vonatra, ami Pestre vitte őket. Ez nem volt egy egyszerű dolog, miután a vasutak szigorú ellenőrzés alatt voltak, és minden utast beszállás előtt leigazoltattak. Viszont a rendszeressé váló éjjeli bombázások miatt a vagonokat az egyik mellékvágányra irányították és több száz méterrel arrébb közel a Bolgár kertészetekhez, mindhármuknak sikerült észrevétlenül felszállniuk. Kora reggel érkeztek Budapestre és rögtön a Jókai utcába vezetett útjuk, Reizinger Ferenc otthonába. Legalább kétnapi szállásra volt szükségük, hogy elérjék a vasúti csatlakozást Nagykanizsára. Hotelba nem mehettek, mert azt a Gestapó állandóan figyelte. Reizinger Ferenc otthonát azért tartották biztonságosnak, mert, amellett, hogy egy régi családi barát is volt, évtizedek óta a miskolci Szociál Demo krata Pártot reprezentálta a Parlamentben.

Reizingeréknél Anyám, mint Simon Sarolta, Apám unokatestvére lett bemutatva. Sári iratait Mamácska testvére, Pali bácsi adta át anyámnak, Sári tudta nélkül. Sári ugyanis Csepelen lakott és dolgozott, és Édesapja úgy gondolta, ha Sárit papírok nélkül találják valahol, lesz épp elég ismerőse, akik majd jótállnak érte. Viszont Anyámnak meg kellett tanulnia a katolikus imádságokat, és éjjel álmából felébresztve is fújnia kellett azokat.

Reizinger Anyámra nézett, és szemeit összehúzva rámosolygott, majd neki szögezte:- melyik Friednek vagy a lánya? Simié vagy Sándoré?

Simi bácsi, Nagyapám egyik, nála idősebb testvére egy jól ismert újságíró volt Miskolcon és jó barátja Reizingernek. Anyám törékeny alakjával, fekete hajával és zöldes barna szemeivel igen hasonlított úgy apjára, mint nagybátyjára is. Miután Reizingert megbízható embernek tartották a családban, megjegyzése nagy derültséget okozott.

Szüleim, Mamácskával együtt másnap elindultak és sikeresen meg is érkeztek Nagykanizsára, és a büntetőtáborba, ahol Deményi ezredesnek azt mondták, hogy a Miskolci bombázások során elvesztették otthonukat. Bár igazából túl nagy vesztesség nem érte őket a bombázások miatt, de akkoriban ez, a rendszeres bombázások miatt, egy igen elfogadható ürügy volt.

Az ezredes továbbra is nagyon kedvesen fogadta őket, és hosszú hetekig voltak vendégei. Az asszonyok a konyhán segédkeztek, a férfiak meg az épületeket tartották rendben, vagy a kertben találtak elfoglaltságot. Egyszer egy héten pedig a közeli Sváb családoknak segítettek, akik annyira értékelték őket, hogy alig győzték hazavinni a táborba az élelmet, amit hálából, munkájuk után kaptak. Ezt az extra adag élelmet aztán a többi rabbal is megosztották.

Anyám papírjait senki sem kérdőjelezte meg. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy Deményi ezredes felesége, az örök romantikus, mindenképpen próbálta szüleimet rábeszélni, hogy kössenek házasságot.

- Sajnos, nem tehetjük- tiltakozott Apám, - mert legalább három akadálya is van. Először is Sára még nincs huszonegy éves, és emiatt szüksége van szülői engedélyre, amit nem fognak megadni, mert Ő katolikus én meg protestáns vagyok. Azon kivűl első unokatestvérek lévén szükségünk lenne egy speciális engedélyre, és az adott körülményeket elnézve, igen kétséges, hogy a bürokrácia, vagy akármilyen minisztérium is a mi esetünket találná most fontosnak.

Amit persze nem mondott, hogy nem reszkírozhatják meg az engedélykérést, mert az igazi Simon Sárának, akihez a hivatalos szervek a kérvény után fordulhatnak, fogalma sem volt arról, hogy anyám már hosszú hónapok óta az Ő papírjaival létezik.

Románia kiugrása után Augusztus 23.-án Horthy is elkezdett titkos tárgyalásokat folytatni a Szovjetunióval, és hogy bemutassa jó szándékát, Szeptember elején a legtöbb baloldali vezetőt, Apussal együtt kiengedte a börtönökből.

A táborban számos embernek volt kapcsolata a jugoszláv partizánokkal. Megpróbálták a Kopácsi családot is rábeszélni, hogy álljanak közéjük, de Apuska úgy gondolta, hogy biztonságosabb lesz neki visszatérni Miskolcra, számítva az ismerős terepre és az ott lévő, régóta kiépített kapcsolatokra.

Mamácska III. rész.

Apus letartóztatása napján a gyári műszak leteltével Anyám biciklijére támaszkodva, lábánál egy hátizsákkal, a gyár kapuja előtt várta Apámat.

- Nem menj haza,- mondta neki Anyám. – A Gestapo ma reggel letartoztatta Apádat.

Bár a hír nem volt váratlan, Apámnak mégis elszorult a szíve az aggodalomtól.

– Kiket tartóztattak még le? – kérdezte halkan Anyámtól.

A rendőrség előtt sorban álló rokonokról ítélve az összes baloldali vezetőt. - válaszolta Anyám. - Ott láttam Anyádat is. Arra kért, mondjam meg Neked, hogy ne menj haza.

- Viszont, miután mindenki tudja, hogy mi ketten együtt járunk, neked sem lesz tanácsos hazamenned. – mondta Apám.

- Nem volt szándékomban haza menni. Én már elbúcsúztam a családtól. – válaszolta Anyám.

Apám akkor fedezte fel Anyám lábánál a teli hátizsákot, és rámutatva kérdezte.

- Mi van, ebbe tömted az egész hozományodat?

- Körülbelül, bár hoztam neked is néhány holmit benne. - Válaszolta Anyám mosolyogva.

Az első alkalom, amikor kettőjük között felvetődött egy biztonságos hely keresése 1943. Május Elsejére virradó reggelen történt, amikor Apám, az éjszakai műszak alatt kifestette a gyár több falát és az egyik kéményét „Világ proletárjai egyesüljetek” és „Éljen a győztes Vörös Hadsereg” feliratokkal. Akkor a gyár vezetősége azonnali statáriális kivégzést helyezett kilátásba és 10 ezer koronát ígért az elkövetők nevének kiadásáéért. És bár Apámat senki sem adta fel, de azért az óvatosság kedvéért megtervezték egy biztonságos búvóhelyre való menekülést.

És több hónap elteltével most hirtelen szembetalálták magukat a szituációval, amikor a búvóhely életfontosságú lett. Leültek a gyárból a Jukó Völgybe vezető ösvényre.

- Láttál szakszervezeti vezetők feleségeit is a börtön előtt?- kérdezte Apám.

- Nem. Tudtommal rájuk még nem került sor.

- Jó néhányat ismerek a gyárból, de nem tudom a lakcíműket.

Éppen akkor egy munkásruhában öltözött ember haladt el mellettük, aki tréfásan megjegyezte: - nincs már túl sötét a virágszedéshez?

Bánhegyi Béla volt egy régi barát a gyárból, és Vasas szakszervezeti tag, aki éppen útban volt zöldséges kertje felé. Apám megállította: - Béla, szükségem lenne tanácsodra.  Apámat ma letartoztatta a Gestapo, és nekem sem tanácsos most a képemet arrafelé mutogatnom. Ismersz valakit, aki hajlandó lenne minket befogadni egy éjszakára?

- Igen, ismerek, és itt áll előtettek. És nemcsak egy éjszakára, de amíg csak szükségetek lesz rá. Az igaz, hogy a ház, ahol lakom kicsi is, meg nem is az enyém, úgy bérelem én is, de legrosszabb esetben leteszünk a konyhába néhány szalmazsákot, és ott elalusztok. Viszont a házigazdának problémái lehetnek a körülményekkel, úgy hogy neki csak azt mondjuk, hogy azért vagytok nálam, mert összevesztettek a szüleitekkel.

*

Két héttel letartoztatása után Apuskát a hírhedt Mosonyi internáló táborba vitték a többi baloldali politikusokkal, zsidó vezetőkkel, és más, a Németek által ellenségnek vélt egyénekkel együtt. Mamácska könnyes szemmel olvasta a táborból titokban kijuttatott leveleket, amiben Apuska beszámolt a napi brutalitásokról, az éjszakai terror akciókról, amikor Apust is brutálisan megverték, amikor egyik beteg társa védelmére kelt.

– Nem tudom, mikor leszek képes felemelni a balkaromat, - reklamálta.

Kora Májusban kapták a hírt, hogy Apuskát Nagykanizsára vitték, egy sokkal humánusabb helyre, ahol a parancsnok helyettese, egy Angolokkal szimpatizáló tiszt, emberségesen bánt a politikai foglyokkal.

*

Kora májusra Miskolcon befejeződött a miskolci zsidók összeírása. A listát az Arany János utcai zsinagóga melletti kis épületben helyezték el, amit normális körülmények között vallási oktatásra használtak, és éjjel sem őrizték. Barnai Ferenc, egyike a baloldali vezetőknek javasolta,

- ha valakinek lenne bátorsága felgyújtani az épületet, ahol a listát tartják. A Németek alapos emberek, és eltelne jó pár hét, míg a névsort újból összeállítanák. És aki időt nyer, életet nyer. Az amerikai partraszállás már csak hetek kérdése. És addig is ki tudja, mi történhet még…

Másnap Apám felkereste a Héber tanárokat az iskolában és előterjesztette nekik ötletét.

– Négy bátor önkéntes legényre lenne szükségem, hogy az akciót véghez vigyem. - Ugyanis Apám, tudva, hogy a Németek a zsidó hitközségen töltenék ki bosszújukat nem merte megkockáztatni, hogy az akciót a Ő tudtuk nélkül, egyedül hajtsa végre.

– Szó nem lehet róla! – tiltakoztak a tanárok, és hozzátették, ha meg meri tenni, kénytelenek lesznek személyesen feljelenteni őt a Gestapónál.

Mikor pár nappal később a miskolci gettó, a csendőrség őrizete alatt megalakult a téglagyár területén, Apám tudta, hogy itt az ideje, hogy eltűnjön a városból. A Kopácsi rezidencia az Arany János utcában a gettó területén belül esett, de búcsúként, Apám az istálló felett berendezett kiskuckóját feltöltötte több napos élelemmel, pokrócokkal, és közölte a szomszéd srácokkal, - az ég szerelmére, használjátok, ha lehet.”

Anyámat Bánhegyiéknél hagyva Apám és Mamácska felültek a vonatra, és elindultak Nagykanizsai büntetőtáborba. Ott értesültek, hogy a Demény ezredes, a táborparancsnok helyettese Apuskát és harminc társát elküldte a közeli birtokára, ahol neki és a környékbeli sváb parasztoknak voltak segítségére. Demény ezredes, aki nagy tisztelője volt Apuskának, örömmel fogadta Mamácskát és Apámat, és vendégül látta őket.

Június 8-án Mamácska elég biztonságosnak érezte a visszatérést Miskolcra. Megérkezvén tudták meg, hogy Miskolc Június 2. án repülő bombázásnak volt kitéve és hogy két nappal, érkezésük előtt, Június 6.-án a gettó kiürítése és a zsidók elhurcolása megtörtént. Apám rohant a búvóhelyre, és csalódottan látta, hogy senki sem vette igénybe.

Családom elhurcolt, és kevés kivételével meggyilkolt tagjainak a névsora álljon itt emlékül:

Fried Sándorné – anyai nagyanyám

Fried Évike – anyám nyolc éves kishúga

Fried Ignáczné – 79 éves dédnagymamám

Nagyapám lány testvérei:

Gizi Néni, Hermin néni, Rózsi néni és két lánya Mária és Frida, Federika és három kisgyermeke

Nagyapám sógornői:

Fried Imréné, és két gyermeke: Judit és László

Fazekas Siminé, és lánya Kató, menye és pár hónapos unokája

Anyám anyai nénikéje: Linka néni

És itt még nem említem a férfiakat, akiket már eddig elvittek az Orosz frontra, mint munkaszolgálatosokat.

Gubka engem azzal „gyanúsít”, hogy anno én a Rákosi óvodába jártam. Csak azt nem értem, hogy miért gondolja, hogy csak az enyém volt „Rákosi” óvoda? Igaz, nincs összehasonlítási alapom, mert csak egy óvodába jártam, de, azt bevallom, szerettem. Három éves koromban írattak be, és 6 éves koromig jártam oda. Ha jól emlékszem, nem kérdezték meg a véleményemet róla, nem is gondoltam volna, hogy lehetett volna választási lehetőségem ez ügyben. Egy biztos: nagyon szép helyen volt, fent az Istenhegyi úton, egy villában, hatalmas teleken és kerttel, úszómedencével. Jó hangulatú óvoda volt. Sokat énekeltünk, játszottunk, rajzoltunk, futkároztunk. És készültünk a jövőre, ahol nem lesz egyik ember sem kizsákmányolva, ahol egyik ember annyit ér, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér.

Visszagondolva, látom, hogy ez bűn volt és szánva bánom, ígérem Gubkának még a mai napon szemre hányom Anyukámnak, amiért ilyen meggondolatlan lépésre szánta el magát velem szemben akkor. Remélem, előbb-utóbb még Gubka is megbocsájtja nekem eme vétkemet.

Addig is maradok tisztelettel, kelt mint fent

Kopácsi Judith a Rákosi óvoda kitűnően végzett növendéke.

Anyut hazaengedik a börtönből

Elolvasom »

KÖVETSÉG A SARKON

Nálunk a hétköznapoknak megvolt a kellemes rendje. Édesapám délben általában hazajött, ilyenkor a sofőr is, velünk ebédelt. Jóska bácsi maga is többgyerekes apa volt, kitűnően értett a gyerekek és a kutyák nyelvén, én is, Pajtás is nagyon szerettük. Ebéd után édesapám többnyi­re még kertészkedett kicsit, aztán visszavitte a kocsi a munkahelyére. Estefelé, 5 óra után már kinn álltam a ka­pu előtt, mellettem Pajtás, egyformán félrehajtott fejjel lestük a zajokat, hegyeztük a fülünket, hogy mikor jön a szürke rendőrségi kocsi a szüleimmel, hogy aztán ver­sengve körülugráljuk őket. A közös családi vacsora után, pedig gyakran elmentünk még sétálni is. 1956 ideges őszén mindnyájan kiéhezetten vártuk a hétköznapi esték­nek ezt a meghitt békéjét.

Október 23-án azonban hiába rostokoltunk Pajtással a kapu előtt: a kocsi nem jött. Hét óra felé már sötét volt, hűvös is, meg is éheztünk. A kutyát kinn hagytam őrköd­ni, nyugtalanul szaladtam a telefonhoz. Csak többszöri tárcsázás után sikerült megkapnom a főkapitányságot.

- Juditkám, kislányom! hallottam édesapám izgatott hangját. Most nem tudok beszélni, nagyon sok a dolgom? Ne várj haza, vacsorázz és feküdj le, aludj nyugodtan!

Ilyesmit máskor is mondott már, de soha nem ilyen izga­tott hangon. És faggatni sem tudtam, nem kérdezhettem, hogy mi baj van, mert máris letette a kagylót. Hozzá vol­tam szokva, hogy a szüleim olyan helyen dolgoznak, ahol nem mindig beszélhettek a munkájukról még nekem sem, ezt természetesnek vettem, és soha nem firtattam a nagy jelentőségű ~államtitkokat~ most mégis tele voltam szo­rongó kérdésekkel. De nem tépelődhettem sokáig, mert azonnal befutott nagymamám telefonja Rákospalotáról.

- Tüntetés van a városban! A fasiszták tüntetnek! Most értem haza a Hősök teréről, ekkora tömeget még életem­ben nem láttam!

A rémülettől megdermedve álltam. Fasiszták? Ráadásul hatalmas tömegben? Itt, Budapesten? Honnan jöttek? Hát a Vörös Hadsereg nem űzte el őket a háború alatt?

A házban csak ketten voltunk Irénke nénivel, no meg egy kutyával és egy macskával de világos, hogy a fasisz­tákkal szemben rájuk nemigen számíthatok. A fasisztákat meg kell állítani, de legalábbis a szüleimet meg kell véde­nem tőlük! Ha ide bejönnek, csak rá kell, nézzenek a köny­vespolcra, és azonnal megtudják, hogy itt kommunisták laknak. Azt, pedig jól tudtam, mi vár akkor a szüleimre: épp elég szovjet könyvet olvastam, szovjet filmet láttam a második világháborúról! Szisztematikusan végignéztem hát a könyvespolcot, leemeltem mindazokat a könyveket, amelyek a fasisztáknak kommunistákról árulkodhattak volna, eldugtam valamennyit az ágyam alá. A �Partizánok az Avas Alján� című könyvet, amelyben a szüleim név sze­rint is szerepeltek, megkülönböztetett gonddal rejtettem el a párnám alá, majd némi töprengés után mellé csúsztat­tam a Zója és Sura című ifjúsági regényt is, és megnyu­godva lefeküdtem aludni.

Jutka nevű kaucsukbabámat szorongatva éppen el­szunnyadtam már, amikor csöngettek. Szilágyi Jóska bá­csi jött értem a szomszédból, hatalmas alakja betöltötte a kerti kapu keretét. Megkönnyebbülve ismertem fel jelleg­zetes, mély hangját:

- Itt nem maradhatsz egyedül. Öltözz, megyünk!

1956. október 28.

Már napok óta Szilágyiéknál vagyok. Julival és a kis Jós­kával alszom egy szobában. Napközben a nappaliban ját­szunk. Ella néni nagyon Ideges, mindig kiabál, Tibor meg mérges rám amiért nem tudok sakkozni Szerencsére már napok óta két rendőr vigyáz ránk, és ők sakkoznak Tiborral, velünk meg néha bújócskáznak.

Igazi forradalom van. A nép felkelt, mert megunta a ko­holt pereket. Nagy Imrét választották meg vezetőnek. Őt már láttam többször is, a bajuszával meg drótkeretes sze­müvegével úgy néz ki, mint apuska.

Csak azt nem értem, hogy miért vette el tőlem Jóska bá­csi a Zója és Sura című könyvet? Még azt is mondta mérge­sen, hogy nem kell a gyerekek fejét ilyen hülyeségekkel, tömi. Csak Anyuék lennének itt, hogy megmagyaráznák, mi történik!

1956. október 31.

Apu itthon volt. Egy dzsippel jött, szürke egyenruhában, a fején Bocskai-sapka, a vállán géppisztoly. Mondta, hogy vége a forradalomnak és napokon belül minden rendben lesz. Anyu ottmaradt a főkapitányságon, de nemsokára jönnek haza mind a ketten.

Megkérdezte tőlem: tudom-e, hogy hívják a géppisztolyt? Davaj-gitárnak! Biztonság kedvéért bele tette a kis Jóska ágyába, de én mondtam, hogy puska nem való gyerekágy­ba. Gyorsan ki is vette, mert rájött, hogy igazam van.

1956. november 7.

Kedves Naplóm! Nem fogod elhinni, hogy hol vagyok! A jugoszláv követségen, az ebédlőasztal alatt csücsülök, és naplót írok. Mert ez az egyetlen csöndes hely az egész épü­letben amióta az oroszok belőttek, ide senkinek sem sza­bad bejönni. A követséget ugyanis körbevették az oroszok. Az egyik kapu előtt egy orosz tank áll, a másik előtt egy orosz harckocsi, lövésre készen, ránk szegzett ágyúval. A tank száma 429, a harckocsié 247.

Hogy kerültem a jugoszláv követségre? November 4-ére virradó éjjel iszonyú zajra ébredtünk. A ház és az egész ut­ca rázkódott, dübörgött. Még sötét volt, hajnali 3 vagy 4 óra. Ijedten ültem fel az ágyban, és első gondolatom az volt: �Földrengés. Megint földrengés!� A zaj azonban egyre erősödött, közeledett, és csakhamar a kapu elé ért. Az ab­lakhoz rohantam, és döbbenten néztem, hogyan halad vé­gig az utcán egy egész sor tank. Az egyik megállt, épp a ka­pu előtt, csövét a házra fordította. A tank tetején kinyílt egy kerek fedél, és egy vöröses színű, belül izzó, gömbsze­rű valami emelkedett fel aztán visszahúzódott és eltűnt. A tank továbbment, a kaput sarkából kifordítva, a beton-lépcsőket összemorzsolva, csörömpölve, dübörögve to­vábbmászott. Aztán egymásra meredtünk Julival és pró­báltuk azt hinni, hogy csak álom volt az egész. De nyílt az ajtó, Jóska bácsi rohant be, elrángatott minket az ablak­tól, és szinte őrjöngve kiabálta:

- El az ablaktól, el az ablaktól! Meg vagytok őrülve?! Itt vannak az oroszok! Azonnal öltözzetek! Mennünk kell!

Percek alatt ott volt Irénke néni is egy piaci kosárral, amelybe ruháimat kapkodta össze. Fején és vállán a feke­te nagykendő, amelyet kabát helyett kapott magára. Most is előttem, van pici alakja, amint szótlanul áll a kapu mel­lett és nézi, hogyan nyel el minket a nagy fekete kocsi, és elindultunk, ki tudja hová, ki tudja mennyi időre. Csak Pajtás kutyám üvöltötte fájdalmát a világba. Az utca végé­ig kísért minket, csaholva, vonítva, mint aki érzi, hogy többé nem látjuk egymást.

Amikor beszálltunk, már többen ültek a kocsiban, de sötét volt, nem ismertem senkit, a halk beszéd sem igazí­tott útba. Hajnali 6 óra tájban a Parlamentben kötöttünk ki. Édesapám, mint képviselő bejáratos volt ide, én azon­ban még soha nem láttam a hatalmas épületet, amely most szinte üresen kongott. A félhomályos folyosókon, széles márványlépcsőkön kísérteties csend honolt, csak nagy néha lebbent át a színen egy-egy sietős árnyalak. Né­hány irodaajtó alján jelezte valami fénycsík, hogy vannak a szobában. Egyik ajtótól a másikig szaladtam, remény­kedve, hogy valahol megtalálom szüleimet, vagy leg­alábbis egy ismerőst.

Egy sötét folyosó kanyarban neki is rohantam a vágyott ismerősnek: édesapám egyik helyettese állt előttem. Előző nyáron ő kísért el minket Komáromba. Emlékeztem, mek­korát derült rajtam, amikor útlevélvizsgálat közben egyik lábamat átdugtam a határsorompó alatt.

Nézzétek, egyik lábammal Csehszlovákiában vagyok, a másikkal Magyarországon! Akkor is nevetett, amikor nem értettem, hogy ha mi most egy másik országban va­gyunk, akkor miért beszélnek ott is magyarul. Most azon­ban nem volt idő és alkalom az emlékek felelevenítésére.

Kisvárit kértem, segítsen megkeresni a szüleimet. Egy üres irodába vitt, egy telefonhoz. Végre sikerült felhívnom a főkapitányságot. De édesapámékról senki nem tudott.

- Ha előkerültek, tessék szíves ide küldeni őket értem! kértem a titkárnőt. Itt várom Őket a Parlamentben!

Szilágyi Jóska bácsi már idegesen keresett a folyosón, közölte, hogy azonnal tovább kell mennünk.

- De éri nem mehetek - tiltakoztam rémülten, mert azt üzentem anyuéknak, hogy itt várom őket!

- Én is hagytam üzenetet, utánunk jönnek, ne félj!

Mire feleszméltem, már a jugoszláv követségen voltunk. Két napig kuksoltam a főbejárat mellett, le nem vettem a szememet a kapuról vártam a szüleimet. Az első nap dé­lelőttjén szinte percenként nyílt a kapu, egyre csak érkez­tek az újabb és újabb menekülők. Volt, aki matracokat hú­zott maga után, volt, aki egy fogkefével és egy tucat pizsa­mával futott be, mások gyerekekkel, nagy bőröndökkel Jöttek. Dél felé járhatott az Idő, amikor végre ismerős han­got hallottam és az örömtől majdnem tébolyultan ugrot­tam Fazekas Gyuri nagybátyám nyakába. Ismerős csoma­got tartott a kezében: az írógépünket, amelyet pár hónapja kért kölcsön.

A követség épülete sarokház, egyik bejárata a Sztálin út­ra, a másik a Hősök terére néz. A kovácsoltvas kapuk mel­lett mindkét oldalon egy-egy őrbódé állt. A harmadik nap­tól kezdve azonban már összefüggő gyűrűben volt az épü­let: orosz őrség �vigyázott� ránk.

Minket a nagyteremben helyeztek el. A falak mentén mindenütt matracokat fektettek a padlóra. A november negyedikét követő tíz napon át itt volt az otthonom, a mat­rac az ágyam, a többi menekült gyerek a játszótársam, Gyuri nagybátyám az egyetlen hozzátartozóm. Vagyonom egy kosárnyi ruha, meg Jutka nevű babám. A szüleimről senki semmi biztosat nem tudott, bár többen is próbáltak megnyugtatni: biztosan a városháza pincéjében vannak, ott várják ki a tűzszünetet, amikor biztonságosabban jö­hetnek értem. Miután jóformán szünet nélkül hallatszott a géppuskaropogás és az ágyúzás, ezt elfogadható magya­rázatnak találtam.

Minket, gyerekeket a folyamatos harci zaj sem gátolt meg benne, hogy az ebédlő ablakaiból nézzük a Sztálin utat. Tenyerünket az ablaküvegre szorítottuk, ezzel is jelezve, hogy nincs nálunk fegyver, és időnként barátságosan in­tegettünk az orosz katonáknak. Néhányan vissza is intet­tek nekünk. Ilyenkor diadalüvöltést hallattunk.

Pár nap alatt töviről hegyire megismertük az egész épü­letet, felderítettük minden zugát. A földszinti nagyterem, amelyet normális időkben fogadásokra és bálteremnek használtak, volt most a szálláshelyünk. Széles lépcsőfeljá­rata mellett egy pódiumon koncertzongora állt, alatta aludt Rajk Laci és édesanyja, Júlia néni, a zongora tetején többnyire Gyuri nagybátyám. A bejárat mellett, jobbról Lo­soncziék laktak, hárman, mellettük Vásárhelyiék a három gyerekkel. A nagyteremből széles üvegajtó vezetett a jóko­ra ebédlőbe, az ajtó túloldalán hatalmas márványkandalló állt, előtte fészkelt a Jánosi család: Nagy Imre veje, lánya és két unokája. A mellettük lévő ajtó a piros szalonba nyílt, itt volt a főhadiszállás, ahol éjjel-nappal szakadatla­nul folyt a tanácskozás.

Itt volt állandó szolgálatban a mi írógépünk is. Ez volt az egyetlen szoba, ahol a gyerekeket nem nézték jó szemmel: nem szerették, ha kopogás nélkül berontottunk és végig­száguldottunk rajta. A következő szoba a kék szalon volt, itt minden bútor kék bársonyhuzatot viselt, ez volt Do­náthék ideiglenes otthona, akik éppen harmadik gyer­meküket várták. Jól emlékszem Donáth Matyikára: sírós gyereknek ismertem meg a követségen, főként keresztne­ve miatt volt vigasztalhatatlan.

Nagy Imrééknek az emeleten volt külön szobájuk, külön fürdőszobával, ez a fürdőszoba másról is emlékezetes. Nem tudom már, melyik napon történt: Szilágyi Jóska bá­csi sírva jött le a lépcsőn, és egyre csak azt hajtogatta:

- Hihetetlen! Pár perce még beszélgettünk! És most ha­lott!

A fegyverropogás már annyira mindennapos, megszo­kott dolog volt, hogy mi a földszinten észre sem vettük, amikor az egyik emeleti ablakon át belőttek az épületbe. Most tudtuk meg, hogy egy jugoszláv követségi alkalma­zottat találtak el, aki feltűnően hasonlított Nagy Imrére. A hír azzal is felcsigázta gyermeki képzeletünket, hogy nem tudtuk elképzelni: hová tehették a halottat? A na­gyobb gyerekek rögtönzött kupaktanácsán kisütöttük az­tán, hogy az egyetlen erre alkalmas hely csakis Imre bá­csiék fürdőszobája, a halott nyilvánvalóan ott fekszik a fürdőkádban. És épp ezen az estén közölték velünk a fel­nőttek, hogy ma lefekvés előtt minden gyerek fürdeni fog, mégpedig Imre bácsiék fürdőszobájában. Szegény szülők értetlenül nézték a pánikot, ami erre a hírre kitört. Úgy emlékszem, végül én, a partizánlány áldoztam fel maga­mat: hajlandó voltam elsőnek fürödni, hogy majd én fel­derítem a helyzetet! És azt hiszem, kicsit csalódott is vol­tam, mikor kiderült, hogy mégsem kell megosztanom a kádat egy friss hullával.

A belövés után a gyerekeket persze nem engedték többé az ablakok közelébe, kitiltottak minket az ebédlőből is. De hát a felnőttek nem értek rá, hogy állandóan ellenőrizzenek minket, és túlságosan is vonzó volt az ebédlő, naplót írni is csak az ebédlőasztal alatt tudtam, a tilalom dacára beszöktem tehát. Így lehettem szemtanúja Szilágyi Tibi szökésének is. A 16 éves kamasz fiú sehogy sem találta he­lyét a követségen; mint legidősebb gyerek, vagy legifjabb felnőtt nagyon rosszul érezte magát, még édesanyjával is nehezen jött ki. Végül úgy döntött, megpróbál átszökni a közelben lakó nagymamájához. Ella néni izgatottan ügyel­te az ablakból Tibi akcióját, észre sem vette, hogy az asztal alól a másik ablakhoz surranok és megbújok a nehéz bár­sonyfüggöny mögött. Tibi olyan természetes léptekkel sé­tált ki a kapun az őrök között, mintha csak vasárnapi sé­tára indult volna. Az egyik őr épp cigarettára gyújtott, és tenyerével védte a tüzet, a másik orosz egy harmadikkal beszélgetett, egyikük sem figyelt a kapu felé Tibi simán kijutott.

A hétköznapok jobbára gyerekes hancúrozással teltek. Mozgáshoz azonban a túlzsúfolt követségen nemigen volt hely, a zajt meg a felnőttek megviselt idegei rosszul tűrték. Ezért Rajk Júlia néni időnként összeterelt minket, és csendesebb társasjátékokat talált ki nekünk. Sokat bar­kochbáztunk. Rákosi kopasz fejét kellett kitalálni, vagy Sztálin csizmáját, ami a szoborból megmaradt jól láthat­tuk a folyosó ablakból vagy a 429-es tankot, amely a kapu előtt állt. Esténként a zongora köré ültünk és népda­lokat énekeltünk, de gyakran magunk költötte szövegváz­latokkal. Így került a Virágéknál Ég a Világ kezdetű dalba Rákosi és Sztálin, akiknek csak a rántott béka füle jutott.

De azért játékaink közben is sok mindent felfogtunk a helyzet tragikumából. Egyik este megdöbbenten néztük végig az ablakból, ahogy egy belövés nyomán a Vajdahu­nyad vára lángokba borul, a tűz felkúszik a tornyokra, a tetőzet parázsként izzik, majd beomlik, a drámai színjá­ték hosszú órákig tartott, de mi képtelenek voltunk elmoz­dulni az ablaktól, amíg csak újra sötétségbe nem borult a Liget.

A gyerekek az anyjukkal együtt a szuterénben elhelye­zett konyhában étkeztek ezeket az órákat viseltem a leg­nehezebben. Az étel persze szokatlan volt, a kenyér sa­vanykás, ragacsos mégsem hiszem, hogy a silány koszt okozta a szenvedést: inkább a könnyeimtől lehetett ehe­tetlen az étel. Mert az étkezések juttatták eszembe legin­kább elvesztett otthonomat és szüleimet, együttlétünk bé­kés meghittségét. Azt, hogy most idegenek között vagyok, egyedül, szüleimről semmit nem tudok, s a jövő kiismer­hetetlenül sötét.

Kedves naplóm, nem tudom milyen nap van ma. Levelet írtam Anyuéknak, a Városháza pincéjébe címeztem. Gyu­ri bácsi megígérte, hogy eljuttatja nekik. A levélíráshoz az

Írógépünket használtam.

Még aznap este beteg lettem: gennyes torokgyulladást kaptam, magasra szökött a lázam. Kiderült, hogy a követségen, aszpirinen kívül semmilyen gyógyszer nincs. Sürgő­sen penicillinre lett volna szükségem, meg orvosra, tele­fonáltak orvosért az meg is érkezett, de az őrség nem en­gedte be. Nem maradt más megoldás, ki kellett szöktesse­nek az épületből. Gyuri nagybátyám emelt karjaiba, a dühtől és tehetetlenségtől remegve és könnyezve, elindult velem valahová. Nem is értettem, hogy hová. A követségi gépkocsi csomagtartójába fektettek, letakartak egy pok­róccal és bevásárló kosarakat halmoztak fölém. A kocsi csendesen kigördült a mellékkijárat kapuján, és elindult velem Rákospalota felé, ahol a nagyszüleim laktak. Az új­pesti hídnál megállították az autót, a csomagtartóba Is be­néztek, de a kosarakat nem abajgatták. Hallottam, ahogy a sofőrrel oroszul beszélnek, és kedélyesen nevetgélnek - mozdulatlanul lapítottam. Aztán továbbengedtek minket.

A jugoszláv sofőr hosszan csöngetett nagyszüleim háza előtt de csak a szomszédból került elő egy fiatalember. Elmondta: nagymamám Budára ment, mert azt hallotta, valahol látták édesapámat megsebesülve: nagyapám sincs itthon, de ő hamarosan jön, biztatta a sofőrt: nyu­godtan hagyjon náluk, biztonságban leszek. Végre kötél­nek állt a gépkocsivezető, felírta a címüket, engem kiemel­tek a csomagtartóból a kocsi nélkülem tért vissza a kö­vetségre.

Az idegen házban két idősebb nő fogadott. Etelt-italt hoztak, szeretettel kínáltak de én nem mertem semmi­hez nyúlni: Jancsi és Juliska jutott az eszembe, akiket a mesében csak azért hizlaltak meg, hogy a végén megegyék őket. Már majdnem esteledett, amikor megjött apuska. Ahogy elment a szomszéd ház előtt, már az ablakban ész­revett, épp hogy az ajtót be nem törte, úgy rohant be, ka­pott a karjába, ölelt boldogan.

Nem tudom, mennyi ideig voltam beteg, a következő na­pokból csak egy-egy meleg hangra emlékszem, meg néha egy hűvös kézre a homlokomon. Amikor végre kinyitottam a szemem, nagymamámat láttam, az ágyam mellett ült, könnyeit törölgette.

- Mondd, árva vagyok? - ez volt az első kérdésem. De csak még hevesebb sírás volt a válasz.

AZ ELLENSÉG KÖZÖTTÜNK REJTÖZIK

A napló egy szürke, bőrkötésű könyvecske volt, amilyeneket főleg kislányok számára árulnak az üzletekben. Közepén kis lakat fityegett parányi kulccsal - ez is jelezte, hogy tulajdonosának féltett titkait őrzi. Fedelén kis fémlapocska volt, rávésve nevem és a dátum:

Jutka - 1956. február 22.

Ezen a napon lettem tízéves, ami nagyon komoly esemény volt mind a magam, mind a család életében. Ehhez méltó fontossága volt a születésnapomra kapott naplónak is - az osztályban majdnem minden kislánynak volt már hasonló. Az első pár oldal hamar meg is telt: osztálytársaim, barátnőim írtak bele kis versikéket, rajzoltak szíveket, léggömböket, biztosítottak örök barátságukról. A harmadik oldalon található az első sajátkezű bejegyzésem:

1956. február 22. Budapest.

A mai naptól kezdve naplót vezetek. Ugyanis ma lettem 10 éves. Erre az alkalomra 10 barátomat hívhattam meg. Nagymama megsütötte a kedvenc tortámat: csokoládétortát, citrom krémmel.

Múlt héten meghalt a dédnagyapám. Miskolcon lakott és rémesen öreg volt már, 83 éves. Tavaly nyáron meglátogattuk családostól, Apu sok fényképet csinált, azt mondta, hogy 4 generáció fért el azokon a képeken.

Kedves naplóm! Képzeld, február elején földrengés volt! Arra ébredtem, hogy valaki rázza az ágyamat. Amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy a plafonon hintázik a csillár. Apukám pizsamában rohant be hozzám, kiemelt az ágyból és szabályosan kilökött az udvarra. Már éppen meg akartam sértődni, amikor azt kiabálta: "földrengés!" Ilyenkor jobb, ha házon kívül van az ember - ezt is apukám mondta. Gondolom, azért, nehogy ránk essen az épület. Nem is hiszed el, mennyire megijedtem! De persze nem árulom el senkinek, csak Neked.

1956 az én életemben is izgalmas évnek bizonyult. A napló hézagos, de így is elég pontos képet ad az akkori gondolataimról. Amit persze mégsem képes visszaadni, az a családi háttér és az a légkör, amelyben már tízéves koromra "politikai képzettséget" szereztem - ebben csak emlékeimre hagyatkozhatom.

Édesapámat még 1952-be kinevezték Budapest rendőr főkapitányának - akkor volt 30 éves. Apai nagypapám, "Apuska" Rákospalotán volt tanácselnök. Ebben a helyzetben elég érthető, hogy nálunk az asztal körüli beszélgetések is főként a napi politika körül forogtak. Engem már, mint gyereket is komolyan vettek, így a politikai témájú beszélgetéseknek én is fültanúja voltam.

Osztálytársaim, akikkel együtt jártam óvodába is, majd iskolába és napközi otthonba, ugyancsak magas beosztású szülök gyerekei voltak. Mi már az Istenhegyi úti óvodában is tanultunk oroszul, ha pedig repülőgépet láttunk elrepülni a fejünk felett, hangosan kiabálva éltettük a győzelmes Vörös Hadsereget. Aztán hasra vágtuk magunkat és háborúsdit játszottunk - de az ellenséget mindig csak elképzeltük, mert egyikünk sem szívesen vállalta volna a gyűlölt fasiszták szerepét.

Gyermeki fantáziámnak különösen a vasárnapi baráti összejövetelek adtak tápot, ilyenkor elevenedetett meg a családi legendárium: a háború évei, amikor a szüleim és nagyszüleim a Bükk hegységben bujkáltak, és mint partizánok harcoltak a németek ellen, munkaszolgálatos zsidókat, katonaszökevényeket bujtattak, sőt, még egy sebesült orosz katonát is - nekem nemcsak szüleim és nagyszüleim voltak ők, szeretett családtagok, hanem mint hősökre is felnéztem rájuk. És persze már gyerekként is igyekeztem, hogy méltó legyek hozzájuk. Ami nem is mindig volt könnyű. Ha elestem és megütöttem magamat, apukám nevetve felemelt, kimosta és leragasztotta vérző sebemet, és azt mondta:

- Kutya baj! Egy partizán leányzó ilyen semmiségért nem pityereg!

Fogaimat összeszorítva sziszegtem, magamban ismételgetve a varázsigét, - Kutya baj, kutya baj. Egy partizánlány nem sir! -

1952-ben kezdtem az iskolát - persze különleges iskolát: osztálytársaim szülei mind magas pártfunkciókat viseltek. A többi iskolában az orosz nyelvet csak ötödik osztálytól tanították - nekünk már elötöl kezdve mindennapi, kötelező tárgy volt az orosz. Nekem emlékezetes epizóddal kezdődött az iskola: elvesztem. A napközi otthonunk a Sztálin úton volt, közel a Városligethez, egy jókora villában - reggelenként külön busz vitt át minket az iskolába, délben ugyanígy mentünk át a napközibe. Az iskolakezdés előtti napot azonban mindenestül a napköziben töltöttük, játszottunk a kertben. Estefelé a szüleimnek kellett volna értem jönni, de késtek. Már csak ketten voltunk, a másik kislány gyalog távolságra lakott, de látva izgalmamat felajánlotta, hogy haza kísér.

- Tudod, hogy én hol lakom? - kérdeztem tőle naivan.

- Hol?

- Pozsonyi út 38, első emelet egyes szám! - mondtam büszkén.

- Ó, az itt van mindjárt a sarkon, a park mellett!

És én megnyugodva rábíztam magam. Mert valóban a park mellett laktunk - csak épp egy másik park mellett: a Szent István Parknál. Újdonsült barátnőmnek persze fogalma sem volt, merre van a Pozsonyi út - pár órás bolyongás után be is vallotta, hogy bizony mi eltévedtünk. Végül egy jótét lélek rendőr-néni talált ránk és beterelt minket a legközelebbi rendőrőrsre. Ahol kedvesen fogadtak - különösen miután megtudták a nevemet.

- Hol laktok? - kérdezte a rendőrtiszt.

De kérdése csak szorongást keltett bennem, mert már nem voltam biztos, hogy jól emlékszem-e a címünkre.

- Ki az apukád?

Erre már magabiztosan válaszoltam:

- Budapest rendör főkapitánya!

Amitől aztán tetőfokra hágott az izgalom. A lakásunkat nem sikerült telefonon megkapni, mert a készülék folyamatosan foglaltat jelzett. Leültettek, teával és süteménnyel kínáltak, még a rádiót is bekapcsolták a szórakoztatásomra - s én ámulva hallgattam a rendkívüli közleményt: elvesztem, Budapestet lezárták, mert félő, hogy Tito kémei raboltak el. Órák teltek még el, mire végre sikerült kapcsolatot teremteni apukámékkal, és az izgalomtól megkínzott szülök boldogan magukhoz, ölelhették elraboltnak hitt leánykájukat.

Mire hetedik életévemet betöltöttem, már sok fontos dolgot tudtam a világról. Pontosan tisztában voltam vele, hogy a pártnak vannak külső és belső ellenségei.

Budapest utcáin a házak falait a háború óta golyók által szaggatott lyukak díszítették. A pincék ablakai is helyenként papundeklivel voltak befedve, ragyás arcú fogatlan öregek benyomását keltve. No meg, az utóbbi időben hatalmas plakátok vettek körül, rajtuk egy hatalmas csizma, aminek rücskös talpát egy láncra kötött kutya nyalta. A csizma felső része egy irdatlan szivart szívó dagadt arcot képezett, amiről minden hazafinak illett tudnia, hogy Dullest, az amerikai titkosszolgálat vezetőjét ábrázolta, a hatalmas szivar a fegyverkezést szimbolizálta, és a talpat nyaló láncos kutya, pedig Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt vezetője volt. A plakát alján a következő fenyegető figyelmeztetés tartotta fenn az éberséget;

VIGYÁZZ, AZ ELLENSÉG KÖZÖTTÜNK REJTÖZIK

Sétáimon, nomeg játék közben a Szent István Parkban gyakran néztem széjjel, hogy felfedezzem az ellenséget. Játszópajtásaim nem lehettek azok, csakis idősebbek jöhettek számításba. Így került gyanú alá az idős parkőr, aki szúrós végű botjával vagy bennünket fenyegetett, vagy az elhajigált szemetet szedte fel, mint rovart a tűre fűzve fel őket.

- Ez a sors vár ránk is, - mondta, - ha gézen-guzok módjára fogunk viselkedni.

- Fel kell jelenteni, - mondtuk egymás között, - meglátszik, hogy ellenség. Mi is lehetne más?

A hosszú fehérszakállú, barnapiszkos öltözetű, lebegő hajú Mikulás bácsi például semmiképpen sem lehetett ellenség. Ö ugyanis barátságos volt minden gyerekkel, nomeg bejáratos minden házba, merthogy Ő volt a redőnyök doktora, és azon kívül rengeteg mesét tudott. Nálunk gyakran szakadt le a redőny, így Mikulás bácsi nekem gyakran mesélt. De aztán eltűnt egy szép napon.

Kitűnően megtanultam egy szót: "dutyi", mert a felnőttek otthoni beszélgetéseiben nap, mint nap előjött; valaki már megint a dutyiba került. Képzeletvilágomban sötét pincehelység volt a dutyi, pehelypaplannal kibélelve - rémesebb helyet el sem tudtam képzelni. Apukám ugyanis gyakran azt játszotta velem, hogy fejemre húzta a paplant, aztán izgatottan kereste elveszett kislányát. Én mozdulatlanul kuporogtam a sötétben és elhitettem magammal, hogy valóban el vagyok veszve, és szorongva vártam, vajon megtalálnak-e.

1952 vége felé vírusos májgyulladás-járvány tombolt Budapesten, én is beleestem, de mivel két fürdőszobánk volt, nem kellett kórházba mennem. Közel hat-hétig feküdtem otthon, hősiesen tűrtem, hogy karomból naponta vért vesz az orvos - fiatal, jó képű férfi volt, fülig szerelmes lettem belé, a világért sem mutattam volna előtte, mennyire rettegek az injekciós tűtől. Nem volt könnyű dolgom a keserű gyógyvízzel sem, amelyből naponta több pohárral kellett meginnom, de ebben legalább házvezetőnőnk segített, Irénke néni, aki később anyai nagyanyám helyett (akit még születésem előtt megöltek Auschwitzban) a Mami megszólítást is örökölte: néha a gyógyvíz felét is megitta helyettem, csak hogy bátorságot öntsön belém. Az ágyban töltött hosszú télen bőven volt időm elmélkedni - például a dutyiról, ahova biztosan csak a nagyon rossz emberek kerülnek, akik talán még a fasisztáknál is rosszabbak.

De szép emlékeim is vannak erről a télről. Kevéssel utánam édesapám is beteg lett, s így heteket tölthettünk együtt. Akkor tanultam meg olvasni, Aputól. Mire felgyógyultam, mégis alaposan lemaradtam az osztálytársaimtól. Külön tanárt kellett mellém fogadni, hogy utolérjem a többieket - a fiatal özvegyasszony attól maradt emlékezetes, hogy egy alkalommal, amikor egy különösen nehéz feladatot oldottam meg, értékes jutalmat kaptam tőle: Sztálin elvtárs fényképét. Rettenetesen büszke voltam a kitüntetésemre, fűnek-fának mutogattam.

De a gyerek a szocializmusban is gyerek: egy irigykedésből támadt verekedés során Sztálin elvtárs fényképe darabokra szakadt, apró ficnikre. És - az összefüggés ugye világos - alig pár hétre rá a Nagy Vezér, a Népek Atyja, Sztálin elvtárs meghalt. Iszonyú bűntudat gyötört. Láttam: apukám is össze van törve - nem is mertem elmondani neki mi történt a fényképpel, inkább soha ne tudja meg, hogy én vagyok az oka az egésznek.

Végzetes bűnömet úgy próbáltam jóvátenni, hogy amikor az imperialista Amerikában a Rosenberg házaspárt bíróság elé állították, amiért az atombomba titkát eladták a Szovjetuniónak, én is hevesen tiltakoztam az elitélésük ellen. A napközi otthonban írtuk alá az ívet, amelyet aztán a tanáraink küldtek el az Egyesült Államokba.

Nem sokkal később búcsút mondtam a napközinek, meg első iskolámnak is: Budára költöztünk, a Kútvölgyi korház közelébe, gyalog sétányi távolságra a Virányos úti iskolához, ahova ráadásul csupa olyan gyerek járt, akiket az óvodából már ismertem. Nagy, háromszobás, gyümölcsössel övezett ház lett az új otthonunk, a kertet azonnal be is népesítettük egy kiscicával és egy farkaskutyával. A kutyát a talált tárgyak osztályáról hozattuk, természetesen a Pajtás nevet kapta.

Az új lakás új barátokat is jelentett: a szomszédban lakó Szilágyiékat. Három gyermekük közül Tibor nagyobbacska kamasz volt már, 15 éves, Juli két évvel fiatalabb nálam, a kis Jóska 3 éves. Emlékfoszlány 1956. júniusából, amely csak később kapott jelentést és jelentőséget: Szilágyiék vendéget hoznak át hozzánk, egy 8 éves törékeny, szőke kisfiút, akit Rajk Lacikának hívtak. Nem lehetett pontosan érteni, hogy a felnőttek miért óvják, féltik és kényeztetik mind Lacikát.

Múlt vasárnap Rajk Laci volt nálunk. Apukám neki adta a dupla szájharmonikáját, amit eddig úgy féltett, hogy én kezembe sem vehettem. Úgyhogy ezen nagyon megsértődtem. De aztán Apu megmagyarázta, hogy Rajk Lacikának megölték az édesapját, még amikor ö egész pici volt. Kedves Naplóm, nem fogod elhinni: Rákosi ölette meg. Most derült ki, hogy egy koholt ügy volt csupán. Kedves Naplóm, akarsz tudni még valamit? Sztálin sem volt jó ember! Azt mondják, Ö kezdte a koholt pereket, még évekkel ezelőtt, Rákosi csak jó tanítványa volt. Most már értem, miért mondta Mici néni, Mami húga a kutyájának, hogy "Matyi, te dögvész".

1956. október 6-án volt Rajk László hivatalos újratemetése - életem egyik legmegrázóbb napja. Édesapám hazatért a temetésről, kivételesen egyenruhában, sápadtan és kimerülten, annyi ereje sem volt, hogy átöltözzön. A rádió néhány órás késéssel közvetítette a szertartást - a riportot hallgatva magam elé képzeltem a közel kétszázezres tömeget. Megdöbbenve hallgattam a gyászbeszédeket: mindegyikben elhangzott a fogadalom, hogy soha többé nem hazudunk és soha többé nem ölünk meg ártatlanokat. De legjobban édesapám látványa döbbentett meg: kigombolt zubbonyban ült az ágy szélén és fejét a tenyerébe hajtva hangosan zokogott. Akkor még nem értettem, hogy elveszett ideáljait siratja, csak annyit fogtam fel, hogy ha az én erős, bátor, hős apám ilyen megállhatatlanul sir, akkor itt valami félelmetes dolog történt. Leültem mellé az ágyra és vele sírtam - szimpátiából is, nomeg az ijedségtől. Akkor láttam először felnőttet sírni - és ráadásul épp az édesapámat.

Mamácska II. rész

A német megszállás napján Apuska, - Kopácsi Nagyapám és apám mentek Anyámért. Mint mondták, a németek bejövetele valószínűleg a zsidók deportálásához vezet, és szeretnék Anyámnak és egész családjának a biztonságos megmentését megszervezni. Mint Apuska magyarázta, - a németek 100 ezer zsidót követelnek Magyarországról, hogy a német gyárakban dolgozzanak, és ez elég ürügy lesz számukra, hogy a zsidókat összeírják és elszállítsák, ki tudja milyen körülmények közé.

Mamácska legkedvesebb bátyja, Pali bácsi, saját kezűleg adta át Sarolta nevű lányának, annak tudta nélkül, anyámnak az iratait. Így anyám a háború végéig, mint Simon Sarolta szerepelt.

Anyai nagyapám, anyám öccsével, Pistával együtt már eltervezték, hogy szükség esetén elszöknek a munkaszolgálatból és az orosz fronton próbálnak kapcsolatot teremteni anyám újságíró unokatestvérével, Fazekas Gyurival, akit már 1942-ben elvittek a büntetőtáborba. Valahogy teljesen természetesnek vette a család, hogy Gyuri át fog szökni az oroszokhoz és ott szociáldemokrata lévén, meg fogja találni a számításait.

Anyai nagyanyámnak és anyám kishúgának Mamácska gyerekkori barátnőjénél, Leffler Zsuzsánál szereztek búvóhelyet.

De anyai nagyanyám hallani sem akart bujkálásról. Kijelentette, hogy a németek civilizált emberek, akik a 20. század közepén nem követhetnek el olyan barbárságot, mint amit a rossz nyelvek állítanak róluk.

- Csak dolgozni kell – jelentette ki határozottan. Amikor Apuska közölte vele, hogy Anyut, mint apám menyasszonyát magukkal viszik, anyai nagyanyám felháborodva jelentette ki,

- Hamarabb lássam a lányom holtan, mint egy keresztény feleségének.

Erre már anyai nagyapám is csak a fejét csóválta, és intett Anyámnak, hogy menjen csak nyugodtan.

Persze Apuska rossz előérzete pár napon belül valósággá vált a német megszállókkal kapcsolatban, amikor is szinte naponta jelentek meg a zsidóknak szóló megszorítások és rendeletek. Anyai nagyanyám sóhajtva varrta fel a sárga csillagot a családtagok kabátjaira, a fejét rázta, amikor a könyvtárakból kidobálták a zsidó írók által irt könyveket és máglyára rakva eltüzelték őket. De, amikor meghozták a rendeletet, hogy korra és nemre való tekintet nélkül minden zsidónak be kell vonulnia a gettóba, Anyai nagyanyám is beleegyezett, hogy Anyám Éva nevű kishúgát nagyapám mégiscsak elvigye egyik klienséhez, akinek a varrógépét javította Darazsnán.  A kislányt egy pár nap múlva vissza kellett vinni, mert felismerték a szomszédok, és rákérdeztek a házaspárra – ugye ez a Friedék Éva nevű lánya, Miskolcról? – Miután a kislány megállás nélkül zokogott, így nem merték vállalni tovább.

Apus a helybéli Szociál demokrata párt vezetőivel együtt kidolgozott egy tervet, amit be is nyújtottak a város vezetőinek. Ennek alapján a miskolci zsidókat, ahelyett, hogy Németországba deportálnák, a helyi erdőigazgatóság foglakoztatná, vagy a környékbeli bolgár kertészek, akik a háború kezdetétől krónikus munkáshiányban szenvedtek.  A város vezetősége a polgármesterrel az élen (akiket az agresszív német megszállás mélységesen fölháborított) szívesen bele is egyezett, és ennek eredményeképp 150 zsidó család talált lakó és munkahelyet Sajógalócon, egy Miskolc környéki kis faluban. A férfiak a fakitermelésben vettek részt, míg a nők, Fried nagymamámmal együtt a közös konyhán, vagy a környékbeli bolgárkertészetben dolgoztak.

De pár napon belül elkezdődött a baloldali vezetők szisztematikus letartoztatása. 1944 Április 6.-án a kora reggeli órákban erőteljes kopogásra nyitott Mamácska ajtót. Két civil ruhás ismeretlen állt az ajtóban, és amikor Apuska kilépett a konyhából, ridegen kérdezték – Maga Kopácsi József? Apus önkéntelenül igennel válaszolt. A két ismeretlen Apust, mint a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagját, bilincsbe verve vezette el.

Mamácska könnyes szemmel nézett utánuk, mert még a kapuig sem engedték, hogy Apust elkísérje. Derekát kiegyenesítve próbálta remegő kezeivel összerakni a szokásos csomagot. Elvégre már megszokta, hogy Apust, mint a Vasas szakszervezet és a Szociál Demokrata Párt vezetőségi tagja majd minden Május elseje körül egy vagy két hetet a helyi rendőrség fogságában töltötte. Mamácska már névről ismerte az összes detektívet, és naponta vihetett be Apusnak élelmet, újságot és tiszta ruhát is. De ez a két detektív ismeretlen volt számára, valószínűleg újonnan érkeztek a fővárosból. Ezért is történhetett, hogy a szomszédok nem értesítették előre őket érkezésükről, hogy Apus idejében el tudjon menekülni.

Apus letartóztatásával együtt házkutatást is tartottak. Mamácska áldotta eszét, hogy elővigyázatosságból a Népszava újság előfizetőinek a névsorát egy nappal előtte biztonságos helyre vitték.

(Folyt. köv.)

Két héttel ezelőtt nagymama lettem. Nagy öröm és büszkeséggel tölt el, hogy beléphettem a nagymamák sorai közé. Persze rögtön eszembe jutott a saját nagymamám, és a vele való kapcsolatom. Nekem, férjemmel és sok más barátommal szemben szerencsém volt. Volt alkalmam megismerni legalább egy nagymamámat. A másikat, az anyait, Auschwitzban ölték meg anyám alig nyolc éves kishúgával és jó néhány más rokonával együtt. Őt, tehát csak a családi legendákból ismerem.

De Mamácska, ahogy körülöttem mindenki más is hívta, egy nagyon is valós személy volt. Ő vitt el engem moziba, vele láttam a Rákóczy hadnagya című filmet legalább tízszer egymás után, utána cukrászdába egy krémesre, és nem hagytuk ki a babapúder szagú drogériát sem, ahol felfújható gumijátékok és persze a piros pettyes labda között válogathattam.

Ö vitt el a Szécsényi fürdőbe is, ahol idős nénik köténnyel takart testüket áztatták a belső terem meleg medencéjében, és beszélték el egymásnak gondjaikat. A gondokra nem emlékszem, csak a simogató kezekre, no meg a dicséretekre, - Jaj de szép kislány, teljesen a nagymamája.

Mamácska ilyenkor elismerően bólogatott, és fejemet megsimogatva jelentette ki. – Jucikám az én szerencsemalacom is egyúttal. Mindig nyerek, ha velem van a kártya napokon.

És Jucika, alig ötévesen, valóban boldogan állt Mamácska mellett a kártyaasztalnál, ahol véres ulti csaták dúltak, és nyújtotta bal fülét, amit Mamácska a jó szerencsét várandó, húzott meg. Ezek a kártyacsaták mamácska unoka öccsei vagy húgai lakásán zajlottak le, ugyanis az én anyukám nem engedett a mi otthonunkban kártyázni. Aminek igen komoly oka volt.

Mamácska, Kopácsi Józsefné, született Simon Ilona a Miskolci Simon nemzetséghez tartozó nemesi családba 1900. December 16.-án született. Bár egész életében büszke volt családjára, akik a fáma szerint még Bors vezérrel érkeztek hazánkba, de ezt a privilégiumot Mamácska megint csak a saját módján értékelte, ugyanis a nemesi kutyabőr számára csak arra volt használható, hogy a falon a kályhalyukat takarja el.

Elbeszélése szerint tíz gyermek közül azt hiszem heten nőttek fel. Nagyanyám volt az egyetlen lány. Édesanyja szigorúan fogta a családot, édesapja viszont nem volt teljesen elégedett a nevelés eredményével. A fiuk kicsapongóak, és verekedősek voltak. Dédnagyapám emiatt többször is elzavarta otthonról feleségét, aki titokban járt haza nagyanyám derékig érő haját megfésülni és befonni. Állítólag dédnagyapám bánatában ivásra és kártyázásnak adta a fejét és 52 éves korában, amikor egy esti kártya partin elvesztette a családi házat, szívéhez kapott és meghalt. Ez 1916-ban lehetett, Nagyanyám akkor volt 16 éves és a fiuk egy része katona. Barna nevű bátyjáról mesélte, hogy csicskása volt egy tisztnek, akit nagyon szeretett. A tiszt valahol az orosz fronton halt meg és Barna, gyalog, a hátán, egy zsákban, cipelte haza szeretett tisztjének földi maradványát. A tiszt családja életük végéig hálás volt Barnának, hogy egy szem gyermeküket, otthon a családi sírboltban, tisztesen tudták eltemetni és nem csak egy névtelen test maradt egy nagy tömegsírban.

Mamácska, aki édesanyjával együtt az első világháborúban, mint hazafias honleány társadalmi munkában vágta és csomagolta a frontra küldendő kötszereket. Ez, egy életre megutáltatta vele a MUNKÁT. Így nem csoda, hogy amikor az 1919-es Tanácsköztársaság kitörése után a miskolci vasmunkások egy üres koporsóra rápingálták a MUNKA szót és aztán ünnepélyes menetben, szó szerint, eltemették, ezen a meneten Nagyanyám is részvett.  Ezt a temetést hozta fel ürügyül élete végéig, ha valaki megkérdezte tőle, hogy háztartásán kívül dolgozott-e valahol.

Bár, saját bevallása szerint a munkával hadilábon állt, hazafiasságában nem lehetett kételkedni. Amikor 1919-ben a csehek megszállták Miskolcot, az akkor 19 éves nagyanyám döbbenve vette észre, hogy a város fölött alacsonyan repülő ellenséges gépek felbukkanására az utcák kiürültek. „Hol vannak most azok a bátor legények?” dühöngött, de aztán beszaladt a házba, felkapta Pali bátyja puskáját, és elkezdte lőni az ellenfelet. Ebben az aktivitásában csupán édesanyja tudta leállítani, aki lélekszakadva szaladt ki a házból, és így terelte be egyetlen leányát: „Ilona, elment az eszed? Úrilány fényes nappal nem lövöldözik az utcán!”

Kopácsi nagyapámmal 1921. Március 21. én kötött házasságot. Az esküvőjükről nagyanyám csak annyit említett, hogy „vallásilag macerás volt”. Őt a többi fiúval együtt református hitben nevelték, és csak az esküvőre készülve derült ki, hogy Édesanyja után Ő tulajdonképpen Katolikusként lett bejegyezve, de egyetlen lányként ezt senki nem tekintette fontosnak. „Mehettünk kiiratkozni a Katolikus egyházból, aztán meg beiratkozni a Reformátusba, az egyik helyen duzzogtak, míg a másikon hivatalos áttérést követeltek. Mondhatom, olyan rumlival járt, hogy csak, na. Vallás nélkül mennyivel egyszerűbb lenne minden!”

Apám 1922. Március 5.-én született az esti órákban. Egészen pontosan Nagyanyámra a miskolci Nemzeti Színházban, a Tatárjárás című operett második felvonásának a közepén jöttek rá a fájdalmak. Nehezen tudta egyetlen fiának megbocsátani, hogy nem volt képes kivárni az előadás végét. „Legalább a felvonás végét megvárta volna,” reklamálta nekem később.  Apám érkezése aztán szimbolikussá vált. Élete során két „Tatárjárást” is megért és mindkettőben aktív ellenállóként szerepelt.

1937 februárjában, apám, alig 15 évesen, nyolc fiatal munkás társaságában Nagyapám vezetésével, (aki a szociáldemokrata párt ifjúmunkás csoportjának volt a vezetője), „a torzkeresztek árnyékában” című röplapokat osztogatták. A röplap a Miskolcon alakuló gyűlésre készülő Nyilaskeresztpártot tette nevetségessé. Ajtóról ajtóra jártak, és már majdnem befejezték küldetésüket, amikor a csoport két tagja tévedésből egyenesen a nyilasok párthelységébe nyitott be. Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Az éjszaka sötétjébe belevillant az első lövés. Az ötödiknél hirtelen égő fájdalmat érzett a combjában. A golyót a korházban távolították el, csontot nem ért. De élete végéig viselte a nyomát, a combján tisztán lehetett látni a golyó okozta sebhelyet.

Még másnap harcias nagyanyám bosszulta meg az apámon ütött sebet. Mintegy ötven szociáldemokrata párttaggal behatolt a Korona moziba, ahol Szálasi zászlóbontó gyűlését tartotta. A rendőrség az utcára szorította ki őket. Nagyanyám szembeszállt a rendőrökkel. Az összecsapásnak csak a rendőrök részéről 18 sebesültje volt, akik az akkor divatos Molotov koktéltól, a kátránnyal töltött villanykörtéktől sérültek meg. (Erről az incidensről azt hiszem készültek felvételek is valamelyik újság számára, de ezeket eddig még nem sikerült megtalálni,) a következő napon szakadt ruhával és kék foltokkal a homlokán ment Apámat látogatni a korházban. A kardlapokkal kapott ütések nyomait szintén élete végéig viselte.

Amikor szüleim eljegyezték egymást 1943. október 24-én Mamácska így mutatta be fia zsidó menyasszonyát a családnak: Ibi, Miskolc legszebb lánya. És első pillanattól kezdve, mint saját lányát kezelte. Ehhez akkoriban nagy bátorság kellett, mert akkor már a zsidótörvények miatt nem engedélyezték a vegyes házasságot. De ez sem szüleimet, sem Apám szüleit nem zavarta.  A fiatalok elhatározták, hogy következő tavasszal Pestre költöznek. Apám, mint szerszámkészítő a csepeli fegyvergyárban kapott volna állást, anyám, meg egy jó nevű pesti szabónál remélt elhelyezkedni.

De ebben 1944. Március 19. én a németek bejövetele akadályozta meg őket.

(Folyt.köv.)

Elolvasom »

HA ÉN ZÁSZLÓ VOLNÉK...

(nem lennék játéka mindenféle szélnek)

Szinte hihetetlennek tűnik, több mint 25 év telt el azóta, hogy Montreál esti, markazitokkal kirakott, pazar estélyi ruhára emlékeztető fényeit a repülő ablakából először megpillantottam.

Emlékszem, Sárosi Erzsi várt rám a repülőtéren ás meg­könnyebbülten konstatálta:

- Hála Istennek rendesen nézel ki! Attól tartottam, hogy farmerben é shosszú, szemedbe lógó hajjal érkezel majd! Akkor csöndes hálaimát rebegtem mindent tudó anyám felé.

Sárosiék elegáns otthonában csupán két napig volt szá­momra hely. Ez alatt elvittek a Torontói Magyar Művész Színház előadására: kis Latabár vendégszereplésével a Csárdáskirálynőt adták elő. A magyar vendéglő, ahol Sá­rosiék rendszeresen étkeztek, közel volt a St. Catherine utcában lévő cipőboltjukhoz, no meg a lakásukhoz is. Színház előtti vacsoránkat itt fogyasztottuk el a színészek­kel együtt. Sárosiék soha nem felejtették el első vacsora­rendelésemet. Életem első rántott borjúszeletét itt fo­gyasztottam el.

A színészek, különösen Kovács Aladár, a konferanszié sem feledte el azt az estét. Vacsoránk alkalmával elmon­dott friss pesti politikai viccemmel fergeteges sikert ara­tott:

- Mi újság otthon? Hallom, erős léptekkel halad a kon­szolidáció. A legtöbb politikai elítélt már szabadlábon van, és sorozatban nyílnak privát üzletek, a belváros tele van maszekokkal Nem beszélve a bátor politikai viccekről... Amiből, íme egy kóstoló:

Az oroszlán, mint az erdő királya gyűlésre hívja össze hí­veit. Büszkén kihirdeti, hogy a mai naptól komoly változá­sokra lehet számítani. Többek között a mai naptól kezdve KÉTSZER KETTŐ ÖT lesz. Óriási tapsvihar fogadja az örömteljes hírt, boldogan rázzák az állatok egymás kezét, a szamár azonban csak a fejét csóválja. Nagy csöndben, várakozva tekint rá mindenki, amikor feláll, megköszörüli a torkát, és azt mondja:

- Fenséges Oroszlán, tisztelt gyülekezet! Sajnálattal kell közölnöm veletek, hogy örömre semmi okotok. Ugyanis KÉTSZER KETTÖ AZ IDŐK KEZDETE ÓTA MINDIG NÉGY VOLT ÉS AZ IS MARAD.

Az oroszlán kettőt tapsol, amire két markos farkas előlép, a szamarat megragadják és kivezetik a teremből. Beveze­tik egy barátságosan berendezett irodába, ahol leültetik egy kényelmes karosszékbe. Kávéval és külföldi cigarettá­val kínálják, miközben próbálják meggyőzni, hogy lássa be: KÉTSZER KETTŐ AZ ÖT.

A szamár tovább makacskodik, mire az egyik farkas tü­relmét veszítve feláll, kezét ütésre emelve fenyegetően mondja:

-        - Te egy nagyon makacs szamár vagy. De azt hiszem jobb, ha tudomásul veszed: KÉTSZER KETTŐ AZ ÖTTEL EGYENLŐ. VAGY AZT AKAROD, HOGY MEGINT HAT LE­GYEN?

És nem felejtem el soha aznap éjjeli álmomat sem: visszatértem Magyarországra, ahol a határon Öcsi várt ávós egyenruhában, és rögtön letartóztatott. Szemem lát­tára végezték ki apámat hazaárulásért, és engem a váci börtön legsötétebb zárkájába dugtak, hogy ott raboskod­jak életem végéig.

Akkor még nem tudtam, hogy a politikai emigránsokat általában hasonló rémálmok kísérik évéken át.

Szüleim kihozatala után a rémálmok fokozatosan meg­szűntek. Energiámat most már valóban kis családomra fordíthattam. Ismerőseink szerint túlzottan engedékenyek voltunk a gyerekekkel. Nemet valóban ritkán mondtunk, akkor is alaposan megindokoltuk. Gyermekeink emiatt ma is, nagykorukban is, bizalommal fordulnak hozzánk minden kérdésükkel. Esténként a mesébe tudományos magyarázatot is csempésztünk. Szinte természetesnek vettük, hogy alig nyolcéves Laci fiúnk hatéves húga türel­metlen kérdésére, hogy miért nem hajlandó Őt feleségül venni, megmagyarázta:

- Tudod, miután közös szüleink vannak, azonos géneket örököltünk. Ha mi összeházasodnánk, akkor az esetleges hibás gének megduplázódása miatt gyermekeink egész­ségét veszélyeztetnénk.

Gyermekeink ma már hosszú hajú, farmernadrágos fia­talok, akik estélyi ruhában is fesztelenül tudnak viselked­ni. Rugalmasak, öntudatosak, önállóak, magabiztosak. Nem volt probléma Őket elengedni kettesben 1990 nyarán egy, négyhetes európai túrára. Mindketten kiskoruk óta apjuk felügyelete alatt gyakorolják az I KIDO japán önvé­delmi sportot. Laci huszadik évét tapossa, és a torontói egyetem elektromérnöki szakának elsőéves ösztöndíjas hallgatója; Éva a középiskola 4. évét végzi jó eredménnyel. Még nem döntötte el, hogy építészmérnök vagy üzemi pszichológus akar majd lenni.

Brampton házunk földszintjén, az egyik szobában, az ajtóval szemben egy hatalmas fekete keretben ott a szö­veg: II. Erzsébet angol királynő uralkodásának 37. évében, azaz 1988 szeptemberében Őfelsége kanadai megbízottja Gelberger Kopácsi Judith, bramptoni lakost az újonnan alakított Kanadai Menekültügyi Bizottság tagjának nevezi ki, jó munka esetén kétévi mandátumra.

Kinevezésemet a Brampton városában letelepülő több-nemzetiségű lakosok között végzett 13 évi társadalmi munkámnak köszönhettem. Péterrel együtt fáradhatlanul dolgoztunk egy olyan közfelfogás kialakításában, ahol senkit, tehát gyermekeinket sem érhet sérelem: származásuk, politikai hovatartozásuk, vallásuk, színük, fajuk, ne­mük, vagy szexuális partnerválasztásuk miatt. Élveztük, hogy itt lehetőségünk van erre a munkára.

Boldogan és büszkén fogadtam el a magas fizetéssel és presztízzsel járó kinevezést 1988. szeptember elején.

Munkám a Kanada területén menedékjogot kérő egyé­nek kihallgatása volt, akikről történetük alapján döntöt­tük el, hogy megfelelnek-e az ENSZ 1951-ben lefektetett nemzetközi protokolljának, amit 1989-ben Kanada is tör­vénybe iktatott. Ennek értelmében menedékjog jár min­den olyan egyénnek, aki hazáját elhagyva fél oda vissza­térni, mert faji hovatartozása; vallása; nemzetisége, egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politi­kai véleménye miatt üldöztetésben lenne része.

Barátaim zömében nagy örömmel, de néhányan mégis kételkedve fogadták kinevezésemet:

- Hihetetlen! Ritkán neveznek itt ilyen helyre valóban rá­termett embert. Gyanús ez az ügy. Én a helyedben nyitva tartanám a szemem.

- Micsoda közép-európai cinizmus ez? - legyintettem de­rűsen.

1988-89 nemcsak az én életemben volt sorsforduló. Gorbacsov, talán akarata ellenére, de reformpolitikájával gyökereiben rengette meg a Vörös Bizáncot, és harminc év után megtörtént a nagy csoda: szüleim részt vehettek Nagy Imre és társai dísz-temetésén Budapesten.

Megrögzött félelmeken nehezen teszi túl magát az átlag­ember, én is könnyes haraggal szemléltem eleinte az ese­ményeket. Nem gondoltam volna, hogy alig egy éven belül, 1990 nyarán gyermekeimmel együtt állunk az őrségvál­tást nézni a Hősök terén; és saját kezünkkel fogjuk meg a jugoszláv követség kapujának kilincsét. Nem gondoltam volna, hogy szüleim lakótelepi lakásában fogunk lakni, és hogy apámat, az Ontariói Áramfejlesztő Vállalat nyugdíjas takarítóját, mint a magyar rendőrség nyugalmazott tábor­nokát tisztelhetem. De új szekrényükben beakasztva ott szerénykedett az egyenruha, és nekem nem lehetett kétsé­gem a változások felől.

Tizenhét rémálmokkal telített év után bizonytalanul bot­ladoztam régi hazámban. Tájak, emberek, épületek buk­kantak fel emlékezetemben, próbáltam összeilleszteni őket a valósággal. Tapogatózva kerestem régi barátaimat, volt köztük olyan is, akit ellenségnek véltem; gyermekeim erőltették, legtöbbjükkel lépjek kapcsolatba. Itt az ideje kitörölni a lidérceket; megtudni: múltamból szerzett ke­serves tapasztalataim befolyásolják-e munkámhoz oly fontos józan ítélőképességemet...

1990. augusztus elején, pár héttel visszatérésünk után a torontói repülőtér közelében fekvő bevándorlási iroda egyik tárgyalótermében, jelenlétemben folyik a kihallga­tás. Már késő délutánra jár az idő. Az ügyfél egy Dél-Ame­rikából származó sűrű fekete hajú fiatalember, aki az ar­gentínai határszélen bányászként dolgozott. Vallomása szerint testvérbátyja hivatásos katona volt, aki felfedezte, felettes tisztjei fegyver és narkotikum csempészésével egé­szítik ki fizetésüket. Utolsó határszéli kiküldetéséből zárt koporsóban érkezik a testvér haza; szigorúan figyelmezte­tik a családot: ha túlságosan érdeklődnek a részletek iránt, maguk is a testvér sorsára juthatnak.

-     Makacsok a bányászok - állapítom meg magamban, amikor a vallomás során gördül a történet tovább: a test­vér kíváncsiskodott bátyja halálának körülményeiről. Vá­laszként éjszakai látogatókat kapott, akik műszakváltás­kor teherautóra dobják, egy földalatti katonai bunkerben félig agyonverik, és napokkal később kirakják otthonához közel, figyelmeztetve, családja életével játszik, ha elmeri mondani, mi történt vele.

- Ennek majdnem két éve - meséli a fiú,- és én azóta nem kapok állást. Akárhova megyek, pár héten belül jön valaki a rendőrségről, letartóztat, egy pár napig bent tartanak, aztán kiengednek. De az állásomból mindig elbocsátanak, azt mondják, bajkeverő vagyok.

A bevándorlási minisztériumot képviselő tisztviselőnek itt az a munkája, hogy hitetlenkedjen. Szerinte gazdasági és nem politikai okok vezérelték ide a fiút. Ezt felderítendő cselkérdések tömegeit teszi fel a „vádlottnak”:

- Mondja, mikor a katonák magát elvitték, és vallomása szerint összeverték, az ugye törvényellenes volt?

- Igen.

- És akkor miért nem jelentette ezt maga a rendőrség­nek? - hangzik a meglepett kérdés.

Nem tudom, sírjak vagy nevessek. Nagyot nyelek. Kísért a múltam. Ahonnan én jöttem; ahol szüleim, nagyszüleim éltek; fasizmusban és kommunizmusban, katonai dikta­túrában a rendőrség nem a köznép védelmére volt fölállít­va. Elönt a kétségbeesés, az elmúlt két év összes keserve, főnökeim hülyesége, naivsága, kollégáim többségének vaksága!!! Időnként próbálok még mentséget is keresni kollégáim irigylésre méltó naivságára. Kanada hosszú, de­mokratikus múltja legtöbb lakójának felfoghatatlanná te­szi a diktatúrák által elkövetett atrocitásokat. Fintorogva keresik a logikát, megpróbálnak széles vonalat húzni tör­vénysértő, büntetendő cselekedetek és az üldözés esetle­ges okai között.

- KINÁBAN DEMOKRÁCIA VAN, - közli Dorothy Davey, egyik főnököm 1989. április elején. Meghökkenten hülede­zek.

- Honnan veszi ezt az információt? - kérdem.

- Egy nagyon barátságos kínai diplomata biztosította szenátor férjemet erről pár héttel ezelőtt - felelte halál ko­molyan.

- Az mindjárt más - mondom gúnyosan.

- KINÁBAN NÉGY-ÖT ÉVI MUNKATÁBOR IGAZÁN NEM ÉLETVESZÉLYES - nyugtat meg egy másik kolléga.

- Sőt, jó edzés is lehet, igaz? Nem kéne előbb személye­sen kipróbálnod? - kérdem kedvesen.

De az bánt a legjobban, hogy nem is érdekli Őket az igaz­ság. Amikor egyikük kezébe nyomom Gábori György: AMI­KOR ELSZABADULT A GONOSZ meg Faludy Gyurka: P0KOLBELI VIG NAPJAIM című, angolul is megjelent köny­veiket, amikben a recski munkatábor vidám napjait ecse­telik, kollégám lenézően legyint.

- Attól tartok, hogy tapasztalataid elködösítik ítélőképes­ségedet.

- KÜLDD VISSZA ŐKET A FRANCBA - utasít másik főnököm, Anna Kerr, egy különlegesen nehéz kihallgatás után. Összevillan tekintetünk. Nem tartja véleményét véka alatt, minden menekült szemét jött-ment, Kanadának nincs szüksége ilyen népségre.

A nigériai diákvezértől megkérdezik: békés tüntetésnek induló felvonulásuk, amit a rendőrség fegyverrel kergetett szét, hogyan fajulhatott több napos utcai közelharccá?

- Uram, mikor látta, hogy a kedélyek elszabadultak, mi­ért nem állította le az egészet?

Lelki szemeim előtt látom a rendőröket, amint célba ve­szik a védtelen tömeget, a diákvezér vérző társa fölé hajol, S mire felnéz, már elszabadult a pokol. Buszokból, felté­pett utcakövekből épülnek a barikádok, petróleummal öntik le a riadóautókat....

És gondolom, ebben a pillanatban kellett volna felnyúj­tania a kezét, és kihirdetni:

- Fiúk, hagyjátok abba! Minket emiatt izgatással, köztu­lajdon megrongálásával, rendőrségi járművek felgyújtásá­val, hatósági közegek tettleges bántalmazásával fognak gyanúsítani! Most szépen takarítsunk fel magunk után, kérjünk bocsánatot a zavargásért, és menjünk haza. Igaz, miért is jöttünk ide eredetileg?

- Hülye vagy, ha beleártod magad ebbe az ügybe - figyel­meztetnek kollégáim. - Itt te sem okos, sem szép nem le­hetsz - figyelmeztetnek - ha meg akarod tartani az álláso­dat, jobb, ha csöndben leszel!

1990. augusztus 8-án minden porcikámban remegve ál­lok fel a kihallgatás után. Elsötétül előttem a világ. Tudva tudom, menekültügyi bíróként a pályámnak vége. Ha akarnék, sem tudnék a bőrömből kibújni. A világ végére is a hátamon fogom cipelni az ősök csontjaival telített látha­tatlan zsákot, ami engem életem végéig kötelez.

Kinevezésem bramptoni otthonomban a mellékhelységet addig fogja díszíteni, amíg a menekültek sorsát Kanadá­ban is a politika, nem, pedig az érdemi elbírálás fogja irá­nyítani.

1990 nyara óta már háromszor voltam Magyarországon. Ellenségnek vélt barátaim nagy szeretettel vesznek körül, gyakran összejövünk; megkönnyezzük a múltat; aggó­dunk a jövőért. Régi szerelmemnek, barátsággal írom 1990. szeptember 4-én:

Öcsi, Jó, hogy változott a világ, és mi Újból láthattuk egy­mást. Mi Július 21-én hagytuk el szülő hazánkat - ami szom­bat reggelre esett, így volt alkalmam meghallgatni a Vere­bes Pisti velem készített interjúját. Tetszett a program for­mája. Igen érdekes volt a telefonálók reagálása. Persze olyan csekélységek nem lényegesek, hogy kinek mikor jön meg, vagy megy el a hite, főleg ha nem is a sajátjáról, hanem a szülei hitéről, ebben az esetben tévhitéről van szó. Merthogy az egyik hallgató azt reklamálta, hogy miért hitt az én apám a kommunizmusban még 1952-ben is, amikor pedig már annyian tudták, hogy mi az igazság.

Ha te tudnád hányszor lettem én az elmúlt 25 év alatt fe­lelősségre vonva az apám cselekedeteiért, hitéért stb. Több embert felvilágosítottam már hogy bár mindketten szépek,

okosak, és intelligensek vagyunk de, mégsem vagyunk azonosak. Ha személyes problémájuk van velem, akkor szóljanak, vagy forduljanak bizalommal egyenesen az illetékeshez.

Azt kérdezted készülő könyvemről, hogy vajon kit érde­kelnek majd egy tízéves gyermek emlékei. Nem te vagy az egyetlen, akt ezt a kérdést feltette. De, mint a rádióműsor­ban elhangzott kérdés mutatja, attól az időponttól kezdve akár akartam, akár nem, apám sorsa közvetlenül kihatott rám És én ezt a másodlagos sorsot írtam meg. Tiltakozá­sul, hogy hetedíziglen büntetjük a gyereket az apja-anyja „bűneiért”.

 A könyvet majdnem 25 éven át írtam két nyelven. Ma­gyarul először a Mózsi Feri által Chicagóban kiadott Szi­várvány magazinban jelent meg folytatásokban. Úgy lát­szik, nálam negyedszázadonként kerül sor számvetésre önmagammal és a múltammal.

 SZÁMONKÉRÉS

Huszonöt évenként számot vetek:

Kísérő szellemeket faggatok,

 ismerős terepen, kettesben,

 szemtől szemben..

        Mi lett Veled?

Terveidből mennyi valósult meg?

Volt-e ára, és megérte-e?

Ki lett útitársad?

Szagoltok-e együtt virágot

 örültök, ha zápor mossa arcotok,

 dacoltok-e kacagva a kishitűek ellen,

 mosollyal ébredve másnap reggelekre?

            Állomásokat sírkövekkel vagy virággal jelöltők-e?

            Értékeidet mivel méred?

            Pozíció, hírnév, nagy ház

            Autó, nyaraló?

            Hol tartod a lelkiismereted?

            Páncéldobozban, Lakat alatt?

            Hányszor kellett mindezért

            megtagadni magad?

            Tudsz-e még kihívó mosollyal

             farkasszemet nézni velem,

             vagy arcom helyett

             körmeidet szemlélgeted majd?

            Sorsunkat más irányba terelte az idő.

            Számonkérésre negyedszázadonként, összejövünk.

            Hidat verve időn, sorson, távolságon,

            Melegedni a múlt felett

1991. December 10.

Brampton.

Elolvasom »